A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

PORKOLÁB Tibor: A hagyományteremtés kísérlete (Csorba Zoltán több mint fél évszázados irodalomtörténetéről)

eljárása, amellyel még a XIX. századi egyházi-teológiai és tudományos értekező prózát is (úgymond) beemelte az irodalomtörténetbe. Az irodalom fogalmának ez a kitágítása tette lehetővé, hogy a regionális irodalmiság tekintélyét országos viszonylatban is ki­emelkedő tudományos teljesítmények támasszák alá. Ahogy a szerző írja a Bevezetőben: „Ha azonban a teljes irodalmat vesszük tekintetbe - költőit és tudományost - akkor ki­tetszik, hogy Miskolc és Borsod valóban sok kitűnőséget adott a nemzetközösségnek." 24 így válhatnak a helyi irodalmi hagyomány részévé például Nagyváthy János gazdaság­tudományi, Vályi K. András nyelvészeti, Benkő Sámuel orvostudományi, Herman Ottó állattani és néprajzi, Szendrei János történetírói munkái. (HAGYOMÁNYŐRZŐ TELEOLÓGIA) Bár a Csorba sokkal inkább tekinthető leltárszerű összefoglalásnak, semmint módszertanilag következetes historiográfiai szin­tézisnek, mégis felismerhető benne valamiféle elméleti irányultság. Már a Bevezető is figyelmezteti a (Tisztelt) Olvasót arra, hogy a szerző „szellem- és fejlődéstörténeti összefüggésben" 25 próbálja megírni Borsod irodalomtörténetét. És valóban: a regionális vonatkozású adathalmaz különös módon elbeszélhető történetté rendeződik, a látszólag pozitivista szemléletű lokális „bestiárium" mögött egy (esetlegesen érvényesített) fejlő­déstörténeti koncepció körvonalai sejlenek fel. A Csorba célképzetes szemléletmódja olyan fejlődési folyamatként láttatja a borsodi irodalom történetét, melynek kiinduló­pontja a (valószínűleg) Boldván keletkezett Halotti beszéd és Könyörgés, fontos állomá­sa „az egyházi irodalom kora" (Geleji Katona István, Kelemen Didák) és a felvilágosodás időszaka (Gvadányi János, Dayka Gábor, Vályi Nagy Ferenc, Ungvárné­meti Tóth László), csúcspontja pedig vitathatatlanul „Lévay és Vadnay kora". 26 A meglehetősen terjedelmes (sőt, a kötet arányait is megbontó) Lévay-fejezet egyértelművé teszi, hogy a regionális irodalmi fejlődés összegzője és beteljesítője csakis „a Mikes költője" lehet. A Csorba feltehetőleg azért jeleníti meg Lévayt a lokális irodal­mi kánon fő figurájaként, mert életműve egyszerre alkalmas a szerző konzervatív iroda­lomszemléletének, valamint az egyetemes és a regionális irodalmiság szerves egységén alapuló értékfelfogásának demonstrálására. A Csorba-féle Lévay ugyanis egyfelől mo­dernségellenes jelképként, a hagyományőrző mentalitás költőideáljaként jelenik meg: „Külföldet sohase látott, nincs is költészetében semmi különcség, divatos érzelgősség vagy formai szecesszió; de van gyökeres magyar szellem, magyar kedély, magyar jó­zanság. [...] Ha megtanuljuk nemcsak a cifrát, a hangosat, a mindenáron való újat be­csülni, hanem a csendes, szerény, bölcs lelkeket is, akkor Lévay értéke növekedni fog." 27 A Csorba azonban nemcsak kedélyes konzervativizmusa, már-már anakroniszti­kus szentimentális-biedermeier poétikája és idillteremtő horatiusi életelvei miatt ülteti „Borsod vármegye aranytollú főjegyzőjét" a helyi irodalom trónusára, hanem elsősor­ban azért, mert az öreg költő „szerette Borsodot, és mindig hű maradt hozzá". 28 A szer­ző nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy Lévay „93 évéből 88-at itt élt le 24 Csorba, 1942. 8. 25 Uo. 8. 26 Ezért nincs teljesen igaza Bán Imrének, amikor azt hangsúlyozza, hogy „első sorban a borsodi szár­mazású vagy itt működött írók adatainak összeállítását kapjuk a bevezetésben megjelölt »szellem- és fejlődés­történeti összefüggések« feltárása nélkül." (1944. 206.). 27 Uo. 131. és 133. 28 Uo. 132. 553

Next

/
Thumbnails
Contents