A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

PORKOLÁB Tibor: A hagyományteremtés kísérlete (Csorba Zoltán több mint fél évszázados irodalomtörténetéről)

összetartás", az „azonos emléktartalom" és „hagyománykincs" meglehetősen homályos (bár számára bizonyára jelentéssel bíró) fogalmait, sikerült a felvetett (kellemetlen) problémákat elegánsan, szinte észrevétlenül úgymond a szőnyeg alá söpörnie. Mert problémák bizony vannak. Az (absztrakt) „hazával" ugyan szembeállítható a (konkrét) „tájhaza" fogalma,

7 és persze kijelenthető, hogy „aki a tájak lelkét akarja megismerni, forduljon az irodalomhoz",

8 viszont arról sem illik megfeledkezni, hogy a jó irodalom sohasem valami „specializált és inkább etnográfiai érdekességű tájirodalom",

9 és hogy „a nagy írók sohasem kizárólag egy tájnak az írói", még akkor sem, ha „mindig belegyökereznek valamely tájba", mely táj „hangulatainak színét az egész kultúrára vetítik rá".

10 A Bevezetőben vázolt koncepció talányossága („Könyvem nem az irodalomtörténet borsodi kivonata. Figyelemmel követtem az egész nemzeti irodalom fejlődését, de a mi regionális irodalmunkat egységben, önálló fejlődésében is figyeltem."

11

), félreismerhetetlenül árulkodott arról, hogy a szerző kísérletet tett pozíciójának meghatározására. Ezt az öndefiniálást annak ellenére is megkísérelte, hogy tisztában volt irodalmiság és regionalitás viszonyának (nehezen feloldható) ellentmondásosságával, összetettségével. Egyfelől megkérdőjelezte egy autochton borsodi irodalomtörténet létjogosultságát, másfelől azonban fenntartotta a helyi irodalom önálló fejlődésének lehetőségét; egyfelől elismerte a regionális irodalmiság integratív jellegét, beágyazottságát, másfelől viszont hangsúlyozta a tájirodalmak bizonyos fokú autonómiáját és elkerülhetetlen szeparációját. Minden bizonnyal ez a (sokszor zavaró) kettősség tekinthető a Csorba egyik legszembetűnőbb sajátosságának. És nyilván ez a kettősség vezetett azokhoz az értékelési zavarokhoz, amelyek miatt a szerző maga is mentegetőzni volt kénytelen: „Ha a tárgyilagos törekvés dacára is néha túl kedvezőnek tűnne fel bírálatom, az nem a színvonal leszállítása miatt történt. Egyszerű magyarázata a tárgyközelség: közelről, szeretettel vizsgálva a dolgokat azok kissé megnőnek. Ez még nem jelenti az irodalmi pietizmus túlzásait."

12 A szerző valóban nem külső nézőpontból, nem valamiféle tudományos objektivitás illúziójával konstruálja meg historiográfiai szintézisét. Munkáját a vállalás és azonosulás (emocionálisan megalapozott és hitelesített) gesztusa hatja át. Ez a „közelség" és „szeretet" grammatikailag a többes szám első személy demonstratív jelenlétében, a birtokos viszony feltűnő gyakoriságában fejeződik ki („városunkban"; „múzeumunkban"; „a mi vidékünk népe"; „a mi hullámzó borsodi tájunk"; „a mi kedves bükki novellistánk"), a szöveg modalitásának szintjén pedig egyfajta állandó emelkedettségben, (diszkrét) érzelmi telítettségben mutatkozik meg. Ez a hangsúlyozott személyesség és elkötelezettség egyrészt nagyon rokonszenvessé teszi a Csorbái, másrészt viszont meglehetősen veszélyes pozícióba kényszeríti: az első lapjától az utolsóig a vállalható regionalizmus és az öntudatos provincializmus határmezsgyéjén kell egyensúlyoznia. Ez a (túlzás nélkül állítható) bravúros mutatvány azonban nem mindig sikerül, a szerző néha (megmosolyogtató) patrióta túlzásokra ra7 Pl.: „mi lett ez a haza? Elvontság, mint az emberiség. Adjátok vissza az embereknek a tájhazát [...] A nemzet életének melegedőtüzeit a tájhazák közepén kell kigyújtani [...]" {Németh, 1934. 77.) 8 Szabó, 1988. 128. 9 Babits, 1925. 10 Babits, 1987.391. 11 Csorba, 1942. 8. 12 Uo. 8. 549