A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

KRUPA András: Egy bükkszentkereszti szlovák asszony vallomása a Csehszlovákiába történt áttelepüléséről és visszatéréséről

jelnézni, ahol szintén lakott ott tizenhat család: Biela. Ott született aztán a harmadik fijam is. Bélának hívták, Béla. Hát odamentünk. Ott se vót akkoriba, mikor mentünk, se iskola, no csak annyi, hogy gyümölcsfák vótak a háznál, rengeteg alma vót. No, mán ott megtermett legalább a gyümölcs, nohát a gyerekeknek lesz gyümölcs, no! Hát ott se vót semmi, mert ott is csak no, lakott mi falunkból innen mán tíz család. Annak örültünk, hogy mán nem leszünk ott! Aztán meg kijártak az emberek, hogy ha már lesz hat vagy hét gyerek, akkor adnak tanítót is melléjük. Adtak is egy tanítót. Hát ugye vótak kisebbek-nagyobbak, milyen gyerekek vótak mán közösen, de tanította őket. Odajártak iskolába. Ezzel megkönnyebbült nekünk egy kicsikét. Meg vót ez a gyümölcs is egy kicsi. No meg onnan is kellett máshova járni botba, és ott se vót, se bót, se semmi, más faluba kellett járni botba is, na. Vissza: Szlovákia legkeletibb csücskébe No és akkor meg ott mán egy kicsikét, hogy belenyugodtunk volna, hát ott mán megint ezek jártak újból, akik kivittek minket, akik jártak utána, hogy nohát gyerünk, megyünk-e vissza Szlovákiába. Mer ugye nem úgy vitték ki minket, mint Csehországba, de mint Szlovákiába. És akkor most kijárták vissza, hogyha akarunk, hát megyünk Szlovákiába. Nohát először nem akartunk, de aztán csak meggondoltunk. Ugye hogyhát most van erre lehetőség, hogy visszavisznek, ahova igéitek, hát visszamegyünk Szlovákiába. így ez februárba vót, ha jól tudom, februárba vót. No akkor vót mán disznónk is, azt levágtunk, az ki vót füstölve, húsunk. Egy csomó húst, már meg szénát, adtak elvinni mindent nekünk, mer mink bútorral innen elmentünk, hat mindent adtak magunkkal hurcolni. Hat vót a férjemnek lova, meg a másik cimborának, akikkel - mondom, hogy - együttjártunk, ez is vett egy lovat, és mentek erdőbe közelíteni fát. És ebből éltünk ott, ebből kerestek. No, ott mán ültettünk egy kis krumplit is, node hát mán ősszel kiszedtünk a krumplit, és mán télen, ugye mán februárban mentünk. Ott se vótunk sokáig, csak ez az egy nyár, na. No és akkor, hogy mán megyünk vissza, megyünk. Ha mán sikerült nekünk visszamenni, akkor megyünk. Vittek minket Munkács mellé, ruszki határ mellé: Ruski Cap, Cérna nad Tisu, Ágcsernyő. Ez Ágcsernyő magyarul és Cérna nad Tisu szlovák. Oda vittek minket. És adtak nekünk húsz hold fődet! Voltunk kulákok, ugye. És tették minket egy olyan házba lakni, két családot, - no, igaz, ez két családnak illett ez a ház - de a fele el vót foglalva fináncokkal! Ott laktak a határőrök. Egy felibe konyha, szoba meg folyosó vagy mi vót. Egy másik (felén) konyha, szoba meg spájz vót - ott két család laktunk. Úgy terveztünk magunknak konyhát, a másik ódaion én csináltam konyhát. Egy sparhéton főztünk. Szobát is úgy laktunk, ugy csináltunk megunknak, hogy egyik helyet ő csinált magának, egyik ódalt, a másik helyet én csináltam. Egy szobában két család laktunk. Hát így muszáj vót, mert ugye máshova nem tudtunk hová menni. Lakni csak ezt a helyet adták. És hát kitenni nem lehetett, ugye mink nem is avatkoztunk bele, ugye ott vótak ezek a fináncok. Hát nyugodtak vótunk, merthiszen mink úgy se lettünk vóna ott, mert akkor beállt ez a nagy kontingent, beadás, és akkor 20 hold, 20 hektár főd után sokmindent kellett beadni. Ugye és mink meg szegényesen! Nekünk Cseszkóba nem adták átvinni, csak ezt az egy lovat, ami vót nekünk Cseszkóba, no még vót egy kisbornyú nekünk, azt engedték átvinni, de ilyen földkörülő szerszámokat semmit az egy világon, mer gazdaságilag nem egy a Csehszlovákia. Ugye hát ezekkel a lovakkal ezek az emberek felszántottak meg minden, nem vót se borona, nem vót se vetőgép, semmilyen gépünk nem vót. És adni nem adtak. Ugye mer nem tetszett az nekik, hogy mi ott vagyunk. Láttuk, hogy nem tetszik, hát ezeknek az ottani magyaroknak. Ez magyar falu vót. Hát mink nem vótunk, csak ketten ott, ebbe a faluba (szlovákok), a többi mind odavalósi vót. És ezek úgy be vótak tervezve, be vótak ütemezve, hogy ezeknek ha vót valaki öregje vagy valaki földe körül dolgozott, a fiataloknak - akkor építkezett ott ez a nagy állomás Szovjetunióba - ott akkor munka vót. Dehát ugye a mi embereink nem tudtak menni ilyen helyre dolgozni, mert föld körül nem vót, aki kapáljon. Reggeltől estig kapáltunk földeken. A fát, amit elvittünk, elégettünk, nem vót mivel tüzet rakni nekünk. Szomszédba vót fa, akartunk egy kis forgácsot venni, pénzt nem tudtak akkor keresni. Vót miközülünk egy ember, aki ott, egy helyen égetett meszet, hát tudták, hogy hol éget meszet, odamentek egy kis meszet rakni, és ezzel a mésszel mentek faluhelyekre, hogy egy kis pénzt, valamit szerezzenek. Mert pénz sehonnan sem vót. Ugye csak egy csomó főd vót. No jó. Hát ugye dolgoztunk reggeltől vakulásig. Estig dolgoztunk, amíg láttunk. Hol vót mit enni, hol nem vót mit enni, hol vót mit főzni, hol nem vót. Még szomszédnál vót egy zsidó, ez Palesztinába ment, és odajártunk szedni ilyen forgácsokat, amit otthagyott, amivel tüzet raktunk. Nohát ugyanúgy jött az ősz, jött az aratás, ott álltak a gép mellett, learattak, elvitték mindent, csak egy fejre, egy személyre, nem tudom, mennyit hagytak nekünk, csak egy személyre ki vót adva a kenyérgabona is meg bab is meg minden. Ami termett, a többit elvitték. No és akkor megint mondták az emberek, ugye egy szobába két család, egy konyhába két család, ennyi főd körül pénzt nem lehet keresni, itt megint nem lehet lakni! No, így nem lehet élni. Hát megint mentek az emberek, hogy megyünk vissza. így meg így nevetettek, visszamegyünk a németekhez. Még jobb ott, mint, no. 488