A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

TARCAI Béla: Fényképezési és fényképhasználati szokások 1900 körül

A külvárosi fotográfusok rendszerint a laktanyák környékén telepedtek meg és a szerényebb igényű közönség szükségleteit elégítették ki. Műtermük nem volt, a felvételeket a szabadban, kezdetleges háttérparavánok előtt, természetes fénynél készítették. A szalonfotográfusok a városok forgalmas központjaiban, az igényesebb közönség részére rendezték be műtermeiket, szalonjaikat. A szakmában kialakult verseny arra kényszerítette őket, hogy állandóan újítsanak, a fogadó, váró és felvételező környezetet minél vonzóbbá tegyék. Az évszázad végére ezek a műhelyek nem termelő üzemre, hanem sokkal inkább társasági találkozóhelyre emlékeztettek. Megtalálhatók voltak itt az elegáns kulisszák, a hangulatos télikertek, itt lehetett kosztümöket, jelmezeket kölcsönözni, frizurát, toalettet igazíttatni, kávézgatni, ismeretségeket kötni, fotóalbumokat, képeslapokat nézegetni. És mindehhez még egy adat: Miskolc város legtöbb adót fizető polgárainak listáján, vezető helyen szerepel egyik ismert fényképészünk. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy ebben az időben jelennek meg a nők a fotográfia zegzugos pályáján. Az emancipációs mozgalmak fellendülőben vannak, de a társadalom mégis nehezen barátkozik meg ezzel a jelenséggel. Szakmai körökben élénk viták folynak arról, hogy a nők egyáltalán rendelkeznek-e a szakma műveléséhez szükséges készségekkel és képességekkel. A kétségek annak ellenére is megmaradtak, hogy a millenniumi országos kiállítás egyik nagydíját egy fiatal miskolci lány, Váncza Emma kapta.

9 Visszatérve a vándormozgalmakhoz, szólnom kell azokról a jelenségekről és hatásokról, amelyek a fénykép használóinak köreiben ismerhetők fel. A fényképészeket szakmai ambíciók késztetik mozgásra, a közönség viszont vagy külső kényszer vagy belső, egyéni késztetés hatására változtatják helyüket. A kényszerű mozgások elsőrendű mozgatója a közigazgatás és a hadsereg. A Monarchia hatalmas állami apparátusa tömegméretekben mobilizálta az embereket. A más-más állomáshelyekre áthelyezett tisztviselők és katonák magukkal vitték igényeiket és tapasztalataikat, természetes, hogy az új lakóhelyen is lefényképeztették magukat és képeiket hazaküldték az itthonmaradottaknak. Ezen az úton nem csupán emlékképek, hanem fotográfiai információk is cserélődtek, s ezek a fényképészeti praktikumot befolyásolni tudták. Ugyanakkor a családi kapcsolattartás funkcióit is ezek a fényképek látták el. Erről még más összefüggésben is szó lesz. A kényszerű helyváltoztatás másik, ugyancsak tömeges formája volt a keleteurópai kivándorlás Amerikába, ahol az itthon reményt és talajt vesztett, főként paraszt származású emberek új egzisztencia megteremtésének lehetőségét hitték. A 19. század első harmadában az írek hagyták el tömegesen szülőföldjüket az angolok gazdasági intézkedéseinek hatására. A második nagy kivándorlási hullám az általunk vizsgált időszakra esik. Ennek gazdasági okai ismertek, a számok azonban mintha feledésbe mentek volna.

10 Az ekkortájt 20 milliós lélekszámú Magyarországról 1870-ben 400, 1898-ban pedig már több mint 270 000 polgár vándorolt ki. Csupán összehasonlításul említem meg, hogy ebben az évben az iparosodó Magyarországon 131 600 volt a gyári munkások száma. Mint minden társadalmi tragédiának, úgy a kivándorlásnak is megvoltak a haszonélvezői, többek között az élelmes fotográfusok, akik könnyen rá tudták beszélni a behajózásra váró és az idegenségben megilletődve mozgó kisembereket a fényképezke9 A hámori völgyet ábrázoló, nagyméretű, kézzel színezett fénykép a Herman Ottó Múzeum gyűjteményében található. 10 A kivándorlási adatokat a különböző források eltérően adják meg. Ennek oka, hogy az elbocsátó és a fogadó országok más-más rendszerű adatgyűjtést végeztek, és Magyarországon az első törvényi szabályozás 1903-ban történt. 457