A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

TARCAI Béla: Fényképezési és fényképhasználati szokások 1900 körül

Másrészről a technika gyors fejlődése segítette a népszerűsödést. Az 1860-as évekre a fénykép a fényképezők részére gazdaságilag kifizetődő, a közönség részére pedig pénzben is elérhető tömegjelenséggé vált. A polgárok ezután gyorsan és olcsón hozzájuthattak képmásaikhoz. Ezzel a nagypolgárság és az arisztokrácia privilégiuma - ami a festett arcmások falra akasztásában nyilvánul meg - megszűnt és a kispolgár is kezdte magát jobban érezni. Ilyen körülmények között formálódtak azok a fényképezési és képfelhasználási szokások, amelyekről a következőkben részletesebben is szólni kívánok. Ha a szokásrendszer társadalmi gyökereit keressük, elsőként a migrációs jelenségeket kell szemügyre vennünk. A vándorfotográfusok már a kezdeti időkben, az őket követő gyorsfényképészek szinte a mai napig elmaradhatatlan szereplői a vásári és egyéb sokadalmaknak. A céhes hagyományokat követve, a szakképzettséget szerzett fényképészek is országról országra vándoroltak, hogy ismereteiket bővítsék. Az állandó műtermek tulajdonosai - akik inkább kistőkések mint fényképészek voltak - szívesen alkalmaztak világlátott üzletvezetőket, felvételezőket, hogy üzletkörüket bővíthessék. Ezek a járatos alkalmazottak Párizsban ismerték meg a képformátumokat - mignon, visite, cabinet, boudoir, imperial stb. -, Bécsből hozták a képek díszes hátlapjának, a verzónak divatját, más nagyvárosokban megtanulták a modell beállításának alapformáit, a világítási trükköket és nem utolsó sorban a közönséggel való bánásmód fogásait. Példaként említem meg, hogy Európa minden valamirevaló műtermében a megrendelőnek mintaalbumot mutattak be, amelyben a beállítási típusok sorszámmal voltak ellátva. A fogadó kisasszony a megrendelőlapra felírta a kiválasztott beállítás sorszámát s ezzel küldte a modellt a műterembe. A felvételezőnek már nem kellett a fejét törnie a legkedvezőbb beállításon, hiszen azt a megrendelő már előre meghatározta. A fény képésziparosok mozgásában sajátos színfolt a zsidóság térfoglalása. Az iparosodó Magyarország vonzó terület volt az akár Cseh-Morvaországból, Lengyelországból vagy Galíciából nyugat felé törekvő és alkatuknál fogva egzisztenciateremtésre predesztinált vállalkozók számára. A vonzást erősítette az 1867-es emancipációs törvény, a mozgást pedig sokak számára szükségszerűvé tette az oroszországi pogromhullám, II. Miklós cár halála után.

4 A fotográfiában viszonylag kis tőkével, de annál nagyobb mozgékonysággal, az új iránti fogékonysággal és megfelelő intelligenciával lehetett előnyökre szert tenni. így érthető, hogy a zsidóságnak nagy befolyása volt a századforduló körül kialakult európai ízlés meghonosításában. A fotográfiatörténet a technikai fejlődés eredményeinek értékelése során méltánytalanul mellőzi a retus és a reprodukciós eljárások szerepét, pedig mindkettő legalább olyan jelentőségű a társadalmi hatások szempontjából, mint pl. a szárazlemez feltalálása. A retus és a reprodukció korlátlan lehetőségeket teremtett a fotonaturalizmus elleni törekvésekben. A retus

5 az eredeti felvétel átdolgozását, megjavítását, majd átfestését jelenti. A kor művészeti ízlése idealizált, megszépített ábrázolást kívánt az alkotásra vállalkozóktól, hogy a hétköznapi élet vigasztalanságáról és kilátástalanságáról az emberek figyelmét elterelje. Ezért mindenki mutatós formában és vonzó környezetben kívánta magát megörökíttetni. Ha az ilyen kívánságokat a műterem nem tudta kielégíteni, következett a retusőr, aki igény szerint képes volt a lefényképezett embert megszépíteni. Az ecsettel 4 II. Miklós cár 1881-ben bekövetkezett halála után a zsidók tömegesen menekültek Oroszország déli és nyugati területeiről Nyugat-Európa felé. 5 Franz Hanfstaengel 1855-ben egy párizsi kiállításon mutatta be első ízben retusált portréit, nagy feltűnést keltve. 455