A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

DOBROSSY István: Miskolc infrastruktúrájának modernizálása és a „Speyer” bankkölcsön felhasználása (1925-1950)

leti önkormányzatot megillető összeget a pénzügyminiszter rendeletére visszautalták.

100 A Speyer-kölcsön miskolci felhasználásával kapcsolatos utolsó dokumentum 1950. június 9-én datált, amelyben a város polgármestere tudomásul veszi a pénz „átirányítását" Miskolcra, s erről a pénzügyminisztert tájékoztatja.

101 A Speyer-bankhitel miskolci „pályafutása" negyed évszázadig tartott. Felvételére részben azért volt szükség, mert a város a 19. század végén elkezdett nagy beruházásait nem tudta finanszírozni, ezek szükséges, de lassú megtérülésű befektetések voltak, s ehhez a szükséges helyi tőke nem állt rendelkezésre. A konszolidációs államkölcsön felvétele érdeke volt minden azt megpályázó magyar városnak, hiszen a települések fellendülésének egyik forrását látták az építkezésekben. Kiváltképpen vonatkozott ez Miskolcra, a leendő felsőmagyarországi „fővárosra". S bár a kölcsön felvételekor a Nagy-Miskolc koncepció már élt, a kitűzött cél a közvetlen vagy szomszédos települések idecsatolásával a százezer fős nagyváros megteremtése volt, a kölcsön építkezései és nagy infrastrukturális beruházásai nem lépték túl a történeti Miskolc határait, egyetlen dollár, korona, pengő vagy forint a városi kölcsönökből nem jutott az „összeépítési" program előkészítésére, megvalósítására. Mindaz, ami ebből a pénzből elkészült, valóban szükséges volt, volt városkép-alakító hatása, jelentősége. (A 20. század első felének út- és járdahálózata ekkor cserélődik ki, vagy éppen teremtődik meg a belvároson kívül.) Arra a kérdésre, hogy a város saját erőből erre képes lett volna-e, valószínű a nemleges válasz. Arra a kérdésre pedig, hogy nagy áldozat volt-e a Speyer-kölcsön tőkerészleteinek és kamatainak fizetése, egyértelműen igen lehet a válasz. A város minden polgármestere fontosnak tartotta a kölcsön ügyével való foglalkozást, valószínű az egyes bizottságok és a közgyűlések előtt szereplő témák között ez volt a leggyakoribb szereplő. A város teljes vagyonával felelt a kölcsönt adó bankoknak, s ez eleve beszűkítette mozgásterét. Az elvileg 1953-ig tartó kölcsöntörlesztés ki nem számítható tőke- és kamatfizetései miatt a város eladni kényszerült mindazt, amit a korábbi évtizedekben felépített. A város úgy gyarapodott, hogy annak önkormányzata ezért minden ingatlanát (városi bérházak, földek) feláldozta. Az, hogy végül is ezeket a kölcsönöket nem a városoknak kellett visszafizetni, hanem az állam vállalta át a garanciát - igaz, más társadalmi és politikai viszonyok között, más gazdasági adottságokkal -, megnyílt a lehetősége a ténylegesen érzékelhető városi fejlődésnek, építkezésnek. Ez egy vonszolt kölcsönnel, annak tehertételeivel, kamatos kamatjával aligha lett volna elképzelhető. 100 B.-A.-Z. m.Lt. XXXIII.104. 5260-7-27/1950. 3. dob. 101 B.-A.-Z. m.Lt. XXXIII.104. 613/13/1950. 3. dob. 448