A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

TAKÁCS Péter – UDVARI István: Adalékok Bereg, Ugocsa és Ung vármegyék lakóinak 18. század végi erdőéléséhez

hogy ha továbbra is olyan iramban irtják az erdőket Ung megyében, mint az elmúlt évtizedekben, „méreg drága lesz a fa". A 18. század második évtizedétől viszonylagos nyugalom „költözött" Magyarországra. A törökjárásnak, a tatárdúlásnak vége szakadt. A nemzeti függetlenségi harcok Thököly, Rákóczi - is lezárultak. Az elnéptelenedett országot III. Károly, Mária Terézia, II. József, versenyben a frissen kialakult domíniumok, uradalmak régi és új gazdáival, kezdték megtelepíteni. Minden korábbinál jelentősebb mértékű belső migráció indult meg. Az északi térségek lakossága kezdte megszállni a töröktől visszafoglalt, néptelen vagy gyér lakosságú térségeket. Nagyarányú beköltözés indult meg részben német területekről, részben a Balkánról. Az új telepeseknek lakásra volt szükségük. A hajdan volt hadi népek, bujdosók, kurucok is fészket raktak, állandó lakást „vettek" maguknak valahol. Az építkezésekhez is töménytelen mennyiségű fa kellett, különösen az Alföld fátlan síkjain. Az építkezésekhez szerszámok kellettek, mint a megtelepedett földműveseknek is. A szerszámok, a hétköznapi lét igénye fokozta a fémek iránti keresletet. Bányászni, olvasztani, kovácsolni kellett, s ehhez faszénre volt szükség. A háztartásoknak edényekre, cserépeszközökre volt szükségük. Ezt is ki kellett égetni. Az utakat rendbe kellett hozni, a folyókon, patakokon átkelőhelyeket, hidakat kellett „verni", ezt is fából. A megnövekedett számú lakosság házépítési, fűtési, főzési tevékenysége is fát igényelt. A meghonosodó béke megpezsdítette a szorgalmat, amihez szállítóeszközökre, szekerekre, szánokra, szerszámokra, azokba nyélre volt szükség. Soha annyi tutaj, „szály", ladik, csónak, uszály nem járt a Tiszán és a belé torkolló mellékvizeken, folyókon, patakokon, mint a 18. század utolsó harmadában és a 19. század első felében. A termelés is megnövekedett. Részben a növekvő számú lakosság, másrészt a városiasodé, gyorsan iparosodó örökös tartományok lakossága, másrészt az állandó katonaság élelem-, fegyver- és ruhaszüksége malmok, kallók, manufaktúrák, hámorok, műhelyek és a fát is hasznosító vagy igénylő kézműipar fellendülését eredményezte. Az igény a közös használatú erdők romlását hozta. A központi hatalom hamar felismerte a veszélyt, s már a Mária Terézia-féle úrbérrendelet a földesurak felügyelete alá rendelte az erdőket, aminek következtében az erdők tulajdonjoga is hamarosan rájuk szállt. Majd 1769-től királyi statútumok, parancsok, regulák igyekeztek útját állni az erdőrontásnak, mígnem a 19. század elejétől rendszeresen visszatérő téma az országgyűléseken, a diétákon is az erdő.

15 Miközben az uralkodó védte a paraszti, jobbágyi „rongálástól", szabad használástól az erdőt, s „átjátszotta" azt a földesurak, főleg jobbágytartó nemesek tulajdonába, addig ügyelt szigorúan arra is, hogy fölös, főleg pedig elviselhetetlen földesúri terhekkel ne zsarolják ki a nemesek a jobbágyokat. Az államnak egyre több pénzre volt szüksége, ezért termelékenyebbé, hatékonyabbá kellett tennie a jobbágy gazdaságot. Ennek egyik módja, hogy rendeletekkel „leszedte a jobbágyok válláról" azokat a századok folyamán szokásból, szeszélyből vagy földesúri kapzsiságból rájuk terhelt szolgáltatásokat, amelyek nemcsak kedvetlenítették, szorgalmát, hatékonyságát is lohasztották a jobbágynak. Megszüntette hát az uralkodónő a gomba-, mogyoró-, vadgyümölcs-, gyógynövény-, méhváltság és egyéb, karácsonyi ajándék vagy más néven követelt földesúri haszonvételt, mint a komló gyűjtésének és szolgáltatásának kötelezettségét is az erdőéléssel kapcsolatban. Szabályozta a makkoltatási jogot is, és rendezte a jobbágyok kötelezettségét a dúvadak irtásában, a kártevő állatok elleni vadászatokon. Szabályozta 15 Tagányi Károly i. m. 218