A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

PALÁDI – KOVÁCS Attila: A régi Torna vármegye és néprajzi jellege

tésben ezen ágazatok arányai a 19. század végén: erdő 58%, legelő 13%, rét 9%. (Az adatokat a Magyar Statisztikai Közlemények és Bedő Albert erdészeti kötete nyomán táblázatosan közli: Zsúpos Zoltán 1987. 30-33.) A hűvös éghajlat következtében a Csermosnya-völgyében és a Szilicei-fennsíkon sem a szőlő, sem a kukorica nem díszlett, s a gyümölcstermesztés sem volt olyan sikeres, mint a Torna patak völgyében, Almás, Körtvélyes vidékén, vagy a Galyaságban. Torna megye növényföldrajzának zonális tagozódása egészen szembetűnő. Az Almás- és a Torna-völgye kiváló szőlő- és bortermelő vidék, ott megterem a dió és a cseresznye, a barack és a nyári körte. Azonban néhány km-rel északabbra, a Felső hegy túlsó oldalán már-már havasalji környezetben élnek a szomszédos falvak. Erre utal pl. az áfonyafajták jelenléte. Ezeket a „meleg völgy" lakosai is ismerik. Boronyica- és brusnyicaszedés idején a „mészhegyek" lakói felkeresték a Csermosnya-völgyét északról lezáró „vashegyek" termőhelyeit, s ott élő rokonaik is eljártak a délebbre lakó rokonokhoz szőlőt szüretelni, cseresznyét szedni, diót verni stb. A táj sajátsága, hogy az említett növényföldrajzi zónák itt gyakorta 5-10 km szélességűek csupán. Torna, bár az ország legkisebb vármegyéje volt, változatos természeti adottságú kistájakat foglalt magában. Ezeken a kistájakon pedig igen karakteres életformák alakultak ki és maradtak fenn egészen a 20. század közepéig. 3. A régi Torna megye etnikai képe A 19-20. századi statisztikák és népszámlálások Tornát - a Felföldön szokatlan mértékben - magyar többségű területnek mutatják. Úgy látszik, hogy a megye magyar népe túlnyomóan a középkori lakosság leszármazottja, s Torna az újkorban is inkább népességet kibocsátó, mint befogadó vármegye volt. Középkori népességének népi összetételére enged következtetni a víz- és helynevek elemzése. A táj és a megye neve helység- és víznév is egyben. A Torna szó, akárcsak a megye keleti harmadán átfolyó Bódva neve mellett számos szláv falunév tanúskodik a középkor szláv lakosairól (pl. Lucska, Jablonca, Perkupa, Borzova, Szilice, Szin, Jolsva, Derenk, Varbóc, Teresztenye, Zsarnó). A királyi szolgáló népek előbb már említett falvai között is akad szláv eredetű (Rudnik, Udvarnok). A falunevek nagyobb fele azonban magyar névadást bizonyít. (Az említett és a továbbiakban következő nevekhez: Kiss Lajos 1980.) Egyik részük fanemekre, a vidék növényzetére utal (Égerszög, Bódva-Szilas, Somodi, Hárskút, Torna-Nádaska, Szögliget, Barka), esetenként geomorfológiai alakzatra (Aj 'nyiladék', Szád, Szádvár, Szádelő). Gyümölcstermesztésre utal Szád-Almás, Körtvélyes és Szőlős-Ardó neve. Magyar névadású Barakony, Becskeháza, Debrőd, Dobódél, Falucska, Görgő, Hetény, Jósvafő, Torna-Kápolna, Bódva-Lenke, Martonyi, Méhész, Szin-Petri is. Középkori telepítésre utal Horváti, Vendégi, Újfalu neve. A megyeszékhely szomszédságában elterülő falvak Árpád-kori lakói horvátok és németek lehettek, akik a középkor végére beolvadtak a környék magyarságába. A templom védőszentjéről kapta nevét Torna-Szentjakab és Torna-Szentandrás. A névadásnak ez a divatja a 13-14. század fordulójára, Torna benépesítésének időszakára voltjellemző. A vizek közül a kisebb patakok nevei tanúskodnak magyar névadásról: Almás vize, Juhász-patak, Lófej-forrás, Ménes-patak, Sas-patak, Somodi-patak, Szár-patak stb. Torna vármegye népe az alsó és a felső járásban is színmagyar volt a középkor végén és az újkor elején. Északról nem szlováksággal, hanem főként németséggel érintkezett. Torna északi szélén nem szlovák-magyar, hanem német-magyar nyelvhatár húzódott. Mecenzéf, Stósz és a dél-szepesi városok lakosai a 20. századig németek voltak, városaik neve is egytől egyig német eredetű. Torna magyar népe főként gazdasági, ke198