A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

FEHÉR József: A bodrogolaszi kincslelet

tős számú aranypénzt „találó" közül 2 büntetett előéletű (lopás, ül. közúti veszélyeztetés bűntette és más bűncselekmények miatt), a harmadik személy fiatalkorú. Két orgazda büntetett előéletű, ők miskolci illetőségűek. A harmadik orgazda és társa budapestiek, akikhez felvitték a talált pénzeket, illetve ők jártak többször is Bodrogolasziban, s a helyszínen keresték az eladókat, és ott vásároltak. Az egyes darabokat potom pénzen - 5-10 ezer forintért - vették meg. A kapott pénzért magnót, rádiót, használt személygépkocsit, videót és aranyláncot vásároltak a többnyire fiatal, tizen- és huszonéves érintettek. A találók beismerték a bűncselekmény elkövetését, az orgazdák tagadták. A bíróság 1992. április 14-én hirdetett ítéletet. Az aranypénzt találók és azzal üzletelők közül ketten 6 hónapi börtönbüntetést kaptak, próbaidőre felfüggesztéssel. A többieket 1-2 évi „próbára" bocsátották. Mindannyiuktól elkobozták az így szerzett pénzösszegeket. Az orgazdák egy-másfél évi börtönbüntetést kaptak, 4-5 év próbaidőre felfüggesztéssel. Tőlük is elkobozták a szerzett pénzösszegeket, illetve ennek megfelelő elkobzással sújtották őket. Gyakorlatilag tehát az ügyben „bűnösként" szereplők sem nyertek, sem veszítettek. (A „nem bizonyítható" esetekben azonban inkább nyertek, hiszen jelentős számú pénznek nem sikerült a nyomára bukkanni.) A tanúként való meghallgatást a múzeum érintett munkatársai kérték. Valamenynyire menteni akartuk az addig „főbűnösként" kezelt egyik megtalálót, aki - mindegy, milyen meggyőzés után - mégiscsak hozzájuttatott minket az aranylelethez. Véleményünk szerint az orgazdák a főbb vétkesek, mert ők tudatában voltak, mit cselekszenek. „A véleményüket tartsák meg maguknak" - volt az egyértelmű kioktató elutasítás. A bíróság megközelítése egyébként is meglehetősen furcsa volt irányunkban. Miért nem mi és miért nem előbb találtuk meg az aranyakat, akkor nem lett volna belőle „ügy", ahol a „szegény" fiatalokat el kell majd ítélni. Szemünkre hányta a bíróság a régészeti leletmentés, illetve ásatás késedelmességét. Ez az ellenérzés a múzeum irányában végig érezhető volt, hiába volt nyilvánvaló, hogy a találók tudatosan, többször is félrevezettek bennünket, például a lelőhely megjelölésénél és a tálalási időpontok elmondásakor is. (A lelőhely környékét még az ásatáskor is nehéz volt biztosítani, mert nem akadt a faluban ember, aki az őrzést elvállalta volna, olyan nagy volt a terület „veszélyeztetettsége".) Az orgazdákról nem esett szó a mi kihallgatásunkkor. Gondoljuk, hogy irányukban nem voltak annyira együttérzők, mint a találók esetében. Néha az volt az érzésünk, hogy a bíróság inkább bennünk kételkedik, mint az elkövetőkben. Kérték például a beszolgáltatott aranyak átvételi elismervényeit és a leltárkönyv (gyarapodási napló) fénymásolatait, vajon „bevételeztük-e" a pénzeket. Teljesen komolyan gondolták, hogy a beszolgáltatott darabok után tálalói jutalmat kellene fizetnünk. Ez már abszurdum volt véleményünk szerint: egyik oldalról többfajta bűncselekményt követtek el, a másik oldalról jutalmat érdemelnek, mert - kényszerűen! - beszolgáltatták az eltulajdonított értékek töredékét. Tudomásul vettük az ítélkezésnek azon alapelvét, mely szerint „kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a terhelt terhére értékelni nem lehet". Ez felmentette a vádlottakat az olyan kitételek alól, mint „a vádlott ... meg nem cáfolható állítása szerint még a találás napján ittas állapotban 20 db érmét elveszített", vagy: „erre vonatkozóan nem emlékezőnek vallotta magát", és „X db-ot ismeretlen személyeknek értékesített, elajándékozott", esetleg „...csak azért tette meg a saját magára is terhelő vallomást, mivel nem sokkal ezt megelőzően nézeteltérése volt X-szel, s ilyen módon akart rajta bosszút állni" stb. 135