A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

KÖZLEMÉNYEK - MAKOLDI Sándorné: Győri Elek emlékét őrizze Tokaj

lönösen városképein szembetűnő, mert ott sem a látványt akarta dokumentálni, megörökíteni, hanem annak karakterét, jellegét, tartalmát. Átírásai nem naivitásból erednek, hanem tudatosságból. Tudatosan vállalta a paraszti világot, amit ismert, a tájat, ahol élt, s másoknak mondanivalója volt ezzel. Tudta, mi a szántás, így megfestette minden fázisát együtt, a szépségét és a félelmeit, a botosispánt is (3. kép). Ugy festette meg a ládányi legelőt a tokaji heggyel, hogy azon minden ott legyen, amit ő is átélt, mint annyian mások (4. kép). Megfestette a kőfejtőt, a rakodást az uszályokba, ahogy az lenni szokott, de a hegy átkomponálva majd rászakad az emberekre, akik hangyák alatta. Egy nagy seb a sziklafal, melyet ezek a hangyák kezdtek ki. Ugyanakkor az ember is szenved a nehéz munkától, birkózik a kőtömeggel. A magányos halász ladikján csendesen kihúz e képből (5. kép). A napi élményeit filozofikus szintre emelte, amit ismert, arról beszélt, mint Káplár. Megvalósította tehát, amit maga elé tűzött célnak, annak idején. A magyar festészetben a kezdetektől van egy olyan vonulat, amelyik a nemzeti karakter fellelésén fáradozik. Markó Károly a nagy történelmi helyszíneinket kereste meg ilyen céllal, Székely Bertalanék a történelmi eseményeket, a magyarok nagyjait festették meg. Az európai festészet akadémista módján természetesen inkább külsőségeiben, epikusán. Már Munkácsy idejében elavulttá vált historizmusuk, de nem kevésbé a romantikus, népies nemzetkeresés Munkácsynál is. Az európai avantgárd törekvések közül a szecesszió teljesedett ki nálunk, az építészetben, de a Gödöllői Iskola nemzeti karakterében is, még szintén elég forma5. kép. Győri Elek: Tokaji kőbánya é. n., olaj, karton, 70x102 cm (Tokaj város tulajdona, Győri Sándor ajándéka) 548