A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

KÖZLEMÉNYEK - PORKOLÁB Tibor: A bújdosó Jókai. (Kísérlet egy kultikus történet (rekonstrukciójára)

tesznek.) Ahogy Szini Gyula (é. n.) írja: Róza „úgyszólván a tíz körmével ragadta el Jókait az anyja és Petőfi elől". Az igazi lehetőséget azonban 1848. március 15. kínálja. A kultikus beállítódás rendszerint az életrajzi tények sajátos szelekciójával és deformációjával jár együtt. A biográfia gyakran fikciós elemekkel töltődik fel. Ezt a nyilvánvalóan konstrukciós eljárást valamiféle biografikus hitelességigény, műfaji attribútumnak tekintett valóságfeltáró szándék próbálja leplezni. Jókai és Laborfalvi Róza egymásra találásának (dramaturgiai szempontból is számottevő teljesítményként értékelendő) időbeli és térbeli elhelyezése ennek a kultikus célzatú transzformációnak talán a legjellegzetesebb példája. A nevezetes találkozás ugyanis - legalábbis az író és néhány biográfusa szerint -1848. március 15-én, a Nemzeti Színház deszkáin, eufórikus forradalmi tömegek jelenlétében történik meg. A forradalom így a Jókai-regény gyönyörű szerelmi történetének kulisszájává válik: „Este volt, a tömeg a nemzeti színházhoz siet és követelik, hogy Bánk bánt adják. Az előadást a tömeg lelkesedése megakasztja, a zenekar a Rákóczi-indulót játsza, majd Egressy a nemzeti dalt szavalja el. (...) Hogy a rendzavarásnak elejét vegyék, Jókai felrohan a színpadra, s onnan beszédet intéz a közönséghez. (...) Jókai ekkor látta meg a színpadon a híres drámai színésznőt, Laborfalvi Rózát. A híres színésznő levette kebeléről lelkesedésében a nemzeti színű kokárdát, s Jókai mellére tűzte. Ez volt mátkagyűrűje." (Nógrádi, é. n.). Míg Nógrádi László szövege meglepően retorizálatlan (talán csak a „mátkagyűrű"-metafora képes bizonyos érzelmi horizontok megnyitására), addig Körösi Henrik (1925) szinte gátlástanul él a gondosan szcenírozott, szimbolikus értelemmel bíró jelenet kínálta lehetőségekkel: „E nagy idők legmagasztosabb napja adta neki a legönfeláldozóbb feleséget, a felejthetetlen emlékű Laborfalvi Rózát. (...) »Bánk bán« volt előadásra kitűzve. (...) Midőn Jókai bevégezte beszédét, a színfalak mögül előállott egy királynői alak, királyi ruhában, fején diadémmal. Laborfalvi Róza volt, aki éppen Gertrudot akarta eljátszani. Odalépett az ifjú szónokhoz és kokárdát tűzött a mellébe. A közönség tapsolt, éljenzett. Ezt a jelenet két rokonszív egy egész életre szóló eljegyzésének jelenete volt. A végzet akarta így, hogy a magyarul legszebben beszélő leány a magyarul legszebben író ifjúnak legyen a nejévé és hogy a szabadságharcban ő mentse meg igazi hű feleséghez méltó önfeláldozással a magyar nemzetnek büszkeségét." A „kultikus nyelvhasználat" (Dávidházi, 1989) jellegzetességei Mikszáth (1907) interpretációjában is felismerhetők: „Mindenki beszélt, mindenki dühvel követelte Táncsicsot. (...) Ekkor Jókainak az az ötlete támadt, hogy felszalad a színpadra és onnan szól a néphez. Úgy, amint volt, rohant fel karbonari köpenyegében, s erősen behorpadt cilinder kalapja mellett egy óriási veres tollal, de egyszerre meghökkent, a lába legyökerezett. Egy tünemény állt előtte. A forradalmár előtt egy királyné. Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon. Laborfalvi Róza levett a saját kebeléről egy nemzeti színű kokárdát és a Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergető ereiben, hogy ez a nézés az ő jutalma a végzettől a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól." (Mindenesetre meglehetősen furcsa látvány lehetett a „gaz meráni" Gertrudis - kebelén a nemzeti színű kokárdával. Azzal, amit aztán Jókai szíve fölé tűz. Úgy tűnik, a forradalom hevében még egy Gertrudisnak is ajánlatos a kokárda viselése.) Mikszáth szinte erre az adomásítva szakralizált, kultikus napra vezeti vissza az egész Jókai-jelenséget, „még akkor is, ha tudta, hogy március 15. kultusza, sőt jószerivel március 15. önmagában is a Jókai szövegek műve, még ha helyesen látta is, hogy Jókai hogyan használta fel a történelmi nap kultuszát saját kultuszának építgetésére, fofdozására, ébren tartására" (Szilasi, 1992). És persze Jókai ennek a célnak a szolgálatába állítja néhány hónapos bujdosásának legendásított történetét is. 528