A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

KÖZLEMÉNYEK - PORKOLÁB Tibor: A bújdosó Jókai. (Kísérlet egy kultikus történet (rekonstrukciójára)

A BUJDOSÓ JÓKAI Kísérlet egy kultikus történet (re)konstrukciójára PORKOLÁB TIBOR „MINDEN VÉGNEK A VÉGE" (A TÖRTÉNET ELKEZDŐDIK). , - Öcsém, be édesen alszol; - monda Nyáry, - Dembinszky serege szét van verve; - vége mindennek! Milyen álom és milyen ébredés! A halálra ítélt ébredése ennél nem iszonyúbb, ki családja körében álmodja magát, s kit azzal ébresztenek fel, hogy vár a halottas szekér! E pillanat emlékeinek leírását megtagadja tőlem a szív, megtagadja a kéz; annyit mondhatok, hogy ez beillik »kóstolónak az örök kárhozatból«!" Jókai - az Eletem legszomorúbb napja című „naplótöredéke" szerint - így ébred rá a nemzet ügyének immár végleges bukására. E kulcsfontosságú (lélektani) szituáció megfelelő poentírozásáról a szembeállító és hasonlító szerkezet, valamint a remekül alkalmazott elhallgató-sejtető technika gondoskodik. Az elhallgatás e drámai pillanatokat átélő hős személyiségválságát (és ezen keresztül a katasztrófa apokaliptikus arányait) hivatott demonstrálni. A tárgyilagos olvasónak el kell ismernie, Jókai bámulatos érzékkel képes kiaknázni a nemzeti történelem tragikus eseményeiben rejlő érzelmi lehetőségeket, olyannyira, hogy ennek érdekében még az elhallgatásra is hajlandónak mutatkozik. A Haza tehát veszve van, a pusztulás egyetemes („Hogy össze volt zúzva az egész világ! Felborulva minden társadalmi kötelék, család viszonyok, hit vallás, törvények, tulajdon, - minden -, minden felforgatva, összedúlva." Egy bujdosó naplója), a hős személyes sorsa pedig elválaszthatatlan a Haza sorsától: „A világosi katasztrófa után az én életem is be volt végezve. A nagy óriás, a dicső Magyarország széthullott atomjaira: a nagy emberek mind porszemek lettek. Én is egyike voltam ezeknek a név nélküli, súly nélküli, cél nélküli porszemeknek. Itt volt a minden végnek a vége! (...) Vagy a bitófa, vagy az öngyilkosság. - Huszonnégy éves voltam. És halott." (A tengerszemű hölgy) Az ország romjainak szomorú díszletei között ragyogó alkalom kínálkozik az önkéntes halál vállalásának tragikusan szép gesztusára. A nemzeti enyészet komor freskóját így a személyes életáldozat (lehetőségének) heroikus pátosza igyekszik még hatásosabbá (s ezzel hitelesebbé) tenni. Ennek a kísérletnek az ellentmondásossága már Mikszáth Kálmán (1907) előtt sem maradt rejtve: Jókai Az én életem regényében „annyi pátoszt és cikornyat vegyít előadásába, hogy ez a szándék is csak művészi hangulatcsinálásnak tetszik". „KIS ODYSSEA" (A TÖRTÉNET LENDÜLETET VESZ). A szabadságharc „tintalovagja" (Mikszáth, 1907) végül nem az öngyilkosság, hanem a menekülés mellett dönt. Elindul „az ismeretlen föld és az ismeretlen jövendő" (Egy bujdosó naplója) felé. Menekülése jórészt a romantikus kalandregények kliséivel írható le. Egy üldözött szabadságharcos, a halál elől futó hazafi kultikus alakja bontakozik ki az író visszaemlékezéseiből és a Jókai-életrajzokból. Már az út kezdete is regényesen gyönyörű: a halál gondolatával viaskodó hőst politikai ellenfele, Kossuth egyik 526