A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - SZUHAY Péter: A magyarországi parasztság életmódjának változása 1945-től napjainkig

a vagyoni helyzet, a foglalkozás és a területi elv alapján szerveződő egyletek és körök rendeztek egymással párhuzamosan bálokat. Ezek a táncalkalmak ahogy megszűntek, a falusi fiatalok újból kiszorultak a csűrbe, a pajtába vagy pedig idős embereknél béreltek táncolásra alkalmas helyiséget. Érdekes, hogy míg a két háború között - a helybeli tánciskolák tanításai nyomán - sokféle polgári táncot táncoltak, most elsősorban a csárdáshoz tértek vissza. Természetesen a kultúrház is szervezett táncos alkalmakat, bálokat, de ezeket csak sátoros ünnepekkor, húsvétkor, május elsején, augusztus 20-án, szüretkor és karácsonykor rendezték. A megfogyatkozott táncalkalmakkor még elsősorban cigány zenekarok, vagy helybeli öntevékeny csoportok muzsikáltak. E csoportok hangszerei között már megtaláljuk a „forradalmi" zeneszerszámokat, mint pl. a tangóharmonikát és a szájharmonikát. Az önszerveződő táncos mulatságok a 60-as évek második felére megszűnnek, s csak kultúrházi bálok jelentenek - természetesen a lakodalmak mellett - az emberek számára táncalkalmat. Ettől az időtől kezdve újabb radikális változás figyelhető meg, bevonul a kultúrházba az erősítőkkel felszerelt beat-zenekar. Ebben az időben a leányos anyák elkísérik gyermeküket a bálba, s a hangzavar ellenére a falak mentén végigbóbiskolják az estét gyermekükre vigyázva. A lakodalmakban ez időben még főleg cigányzenekarok, s a Dunántúl több részén fúvószenekarok szolgáltatják a zenét. Hamarosan azonban kb. a 70-es évek közepére kialakul egy sajátos lakodalmas zenekar összetétel és ezeknek repertoárja. Olyan bandák szerveződnek, melyek egyaránt játszanak magyar nótát, csárdást, slágereket, kuplékat, beatzenét. A hangszerek között találunk elektromos orgonát, elektromos gitárt, szakszofont, klarinétot és hegedűt. Olyan zenét szolgáltatnak, melyben minden korosztály megtalálja a maga kedvenc dalát és táncát. E művészetet addig fejlesztették, hogy „konszenzus"-dalokat képesek játszani, azaz egyszerre mindenkit - egy új műfaj kialakításával - kielégíteni. A hetenkénti rendszerességű táncalkalmat a 80-as évek elejétől a diszkó falun való elterjedése teremtette meg újra. Ezeket szombat esténként az újonnan kialakított presszókban rendezték. Az 1950-60-as években még több helyen működött egy intézményesített szórakozási forma a vasárnapi korzó és játszó intézménye. A falusi fiatalok a falu középpontjában sétáltak fel és alá, a gyermekek pedig körjátékokat játszottak. Ez a szokás legtovább az Északi-középhegység régiójában élt. A kocsma már a két világháború között is a társasági élet egyik legfontosabb terepe volt. Az emberek nemcsak inni jártak kocsmába, hanem beszélgetni, politizálni és játszani. Egy-egy kocsmát jól felszerelt intézménynek tarthatunk, ahol kártya, sakk, biliárd, kugli és teke kínálkozott játékul, az újságok várták a látogatókat. É kocsmák az 50-es években általában lezüllöttek, s egyszerű ivóvá, mint nevük is jelezte, italbolttá váltak. Ugyancsak megszűnt, illetve átalakult a falusi, egykori mezővárosi vendéglők és fogadók hálózata, elsősorban azáltal, hogy tulajdonosaikat szinte automatikusan kuláklistára vették, és nem ritkán meghurcolták. A helyi vendéglátásban korszakunk kezdetén a földműves-szövetkezetek majd az áfészek kezelték a boltokat. A vendéglátásban a fellendülés kezdetét az 1970-es évek elejére tehetjük, ekkor jelennek meg a már felszerelésében és nevében is - eszpresszó, bisztró - modernizált intézmények. A falusi szórakozóhelyek hálózata azonban csak kb. a 80-as évek közepére érte el a második világháború előtti színvonalat, illetve vendéglátóhely-sűrűséget. A poharazgatás másik kedvelt módja a pincébe járás, az ott való üldögélés, beszélgetés volt. Ebben is szinte kizárólag a férfiak vettek és vesznek részt. A falutól távol eső pincék akár szétszórva, akár sort alkotva helyezkednek el a szőlőhegyen, 361