A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - SZUHAY Péter: A magyarországi parasztság életmódjának változása 1945-től napjainkig

Korszakunk elejének másik viselettípusa - noha strukturálisan az első típussal megegyezik - jóval általánosabb volt. Alapjellegzetessége, hogy az öltözet nem árulkodik lokális, csak egy adott helyi közösséghez való tartozásról, hanem csak nagyobb régió tagjának mutatja viselőjét. Ebben a rendszerben az öltözet nem terrénuma az értékhalmozásnak. Ez a viselet egyszerű opoziókkal dolgozik, mindössze az általában vett ünnepi viseletet különbözteti meg a hétköznapi és a munkában viselt ruhától. A mindenkori ünnepi öltözet a legújabb, a tiszta, s fokozatos elhasználódása során válik hétköznapi majd munkaruhává. Ebben a rendszerben egy-egy embernek csak néhány rend öltözete van. Az öltözet darabjait nem látják el lokális hímzések hitelesítő jelivel sem. Itt előbb jelennek meg a viseletben a konfekció kínálta ruhadarabok, elsősorban télikabátok. A férfiak viselete mindkét típusban jóval egyszerűbb, mint a nőké. Kisebb területeken, kisebb zárványokban még hordhatnak vászongatyát, de általánosan az a jellemző, hogy már csizmanadrágot viselnek csizmával, házilag varrt inget, mellényt, felöltőt hordanak, hideg időben kiskabátot. Fejükön jobbára kalap van, télen esetleg kucsma. A második világháborút követő esztendőkben a viselet fent leírt alaptípusában egyaránt az elszegényedés volt jellemző. Ezekben az esztendőkben több évtizeddel korábbi gyakorlatnak megfelelően ismét nő a ruházat előállításában a háziipar jelentősége. A nélkülözésből, az ínségből következően néhány esztendeig újból „divatba jön" a vászonruhák használata, vagyis a házi kenderszálból szőtt vásznak felhasználása. A meglevő öltözeteket nem tudják felfrissíteni, ezért azok szinte a lerongyolódásig elhasználódnak. Ez a folyamat elsősorban a felnőtteket - a már házasokat és a gyerekeket érinti. A ruházkodásra szánt pénzeket ekkor elsősorban a fiatal, házasodási kor előtt álló fiúkra és leányokra költötték. A viselet rendszerében a változás első jelentős korszaka az 1950-es évek második felére tehető. Az ekkori fiatal generáció az első, akit már tisztán konfekcióruhába öltöztetnek, a leányok ettől az időponttól kezdve - az egyes régiókban természetesen nem egyidőben - levágatják a hajukat, s frizurát készíttetnek maguknak. Ez idáig az volt az általános forma, hogy a kisleányok haját utoljára 4-5 éves korukban vágták le, s attól fogva életük végéig növesztették azt. A leánysaguk alatt befont hajukat leeresztve hordták, asszonysorba lépve pedig kontyba rakták. Ez a hagyományos értékrendet drasztikusan megsértő új norma hamarosan az idősebb korcsoportokban is általánossá vált. Kb. az első világháború után született nemzedék, ha néhány éves késéssel is, de követte a leányok példáját. Hasonlóképpen történt ez az öltözködés területén is. A női népességet durván két csoportra lehetett különíteni, az első világháború előtt születettekre, akik az öltözet egyszerűsített, de fent leírt formáját viselték életük végéig, és az első világháború után születettekre, akik már a konfekció kínálta öltözeteket választották, kezdetben a kosztümöt és az egyberuhát - azaz olyan öltözetdarabot, ahol a felső és alsó testi rész egy anyagból készült, egybeszabott volt. Ettől az időponttól kezdve a falusi, első világháború után született nők jobbára a városon kialakult divatokat követik. Természetesen a divat változásának nem írható le minden apróbb hulláma a falusi nők körében. Az a jellemző, hogy kevesebb számú divatot néhány éves késéssel követnek, és e divatok körükben tovább is élnek. A falusi nők viseletében a második jelentős strukturális változást a nadrág „hordhatása" és viseletének elterjedése jelentette kb. a 60-70-es évek fordulóján. Ebben a folyamatban az akkori házasodási kor előtt álló fiatal leányok voltak az élenjárók. Az idősebb generációk hosszan tartó nemtetszése ellenére is sikerült végrehajtaniuk az öltözködés „helyi forradalmát". Később némi elégtételnek érezhették, 358