A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - SZUHAY Péter: A magyarországi parasztság életmódjának változása 1945-től napjainkig

tősebbé vált azok télire való eltevése. Nem véletlen - hogy amint már utaltam rá - a befőttek és savanyúk gyakran kitüntetett helyre, közszemlére kerülnek. Az italfogyasztásról szólva első helyen kell kiemelni a bor és pálinka szinte a legtöbb területre jellemző önellátó jellegét. Azokon a területeken, ahol hagyományosan nem termesztettek szőlőt és gyümölcsöt, ott is telepítettek akkora darabot, amekkoráról néhány hektó borhoz való szőlőt és 10-20 liter pálinkához szükséges gyümölcsöt szüretelhettek. Ebben az új telepítési mozgalomban az 50-es évek végétől, elsősorban az iparba került, a teljes mezőgazdasági munkától elszakadt népesség vett részt. Ez az elfoglaltság a szőlővel, gyümölcsössel járó munkálatok a faluhoz, a parasztsághoz való kötődést erősítették, lelki indítékaikban mintegy a paraszti munkát helyettesítették. A falusi szőlő- és gyümölcstermelők saját boraikon is pálinkáikon kívül szinte más ilyen típusú alkoholt nem hajlandók fogyasztani, azt leszólják, csak a saját termékeiket dicsőítve. Az erőteljes pálinka- és borfogyasztás mellett 1945-től fokozatosan egyre nagyobb népszerűségre tett szert a sör és a sörözés. A közösségi munkák során, a kocsmázásoknál, majd pedig a 70-es évek elejétől a lakodalmakban legfőképpen sört ittak. Az utóbbi évtizedekben a nők alkoholfogyasztása a korábbi időszakhoz képest megnövekedett. Elsősorban ünnepi alkalmakkor bolti édespálinkával kínálják őket. A lakodalmakon keresztül bevonult az üdítőitalok, „kólák" használata. Az üdítőitalokat először ünnepekre vásárolták a nőknek és gyerekeknek, majd fogyasztásuk teljesen bevonult a hétköznapi életbe is. Öltözködés Az 1950-es évek elejéig a falusi népesség viseletének két alaptípusa volt megkülönböztethető. Az egyik típus öltözetére a lokális közösségjelző funkció megléte volt jellemző. Ezt a néprajz szemlélete nyomán a köznyelvben népviseletnek nevezik. Ezzel a fogalommal olyan rendszert igyekeztek leírni, melynek konkrét megvalósulásai pl. a mezőkövesdi, a kalocsai vagy a sárközi viseletek voltak. Azaz olyan öltözetek, melyben készítőik és viselőik valóságos vagy csak vágyott vagyoni helyzetüket fejezték ki, vagyis az öltözetben tezaurálták máshová el nem helyezhető vagyonukat, vagy a gazdag öltözet elérése és annak kiállítása jelentette a társadalmilag valamirevaló ember fogalmát. Ezek a viseletek finoman kidolgozott rendszerek voltak, ahol a használat során erőteljesen megkülönböztették az ünnepi, hétköznapi és munkaöltözeteket, jelölték a korcsoporthoz való tartozást, a vallási felekezethez való kötődést. Voltak települések, ahol az ünnepi öltözeten belül vagy 10-12 alkalmat is megkülönböztettek. Ezen öltözetek alapanyagának nagy részét a gyáripar állította elő, elkészítésüket azonban, a lokális normáknak megfelelően, helybeli specialisták vagy maga a viselője végezte. A teljes ruházat egyes öltözetei szabásukban és formájukban megegyeztek, azonban az alapanyagban, a színben különböztek. A nők öltözete ebben a rendszerben sokkal differenciáltabb volt. Egy-egy öltözet értéke, a korabeli értékrendnek megfelelően, akár egy borjú árával is vetekedhetett. A különböző lokális viseletek, látszólagos különbözőségük ellenére is, egy strukturális alapformára vezethetők vissza. A nők felsőtestükön - különböző anyagú, színű, szabású - inget, réklit, mellényt, blúzt viseltek, alsótestükön pendelyt, alsószoknyát, felsőszoknyát, kötényt hordtak. Ebben a struktúrában gyakorlatilag nincsenek olyan darabok, amelyek a test egészén végigérnének, hanem a rendszer alsó- és felsőruházati darabokra osztható. Alapvető különbözőségeket okoz a szoknyák száma és hossza, az egyes ruhadarabok hímzésének stílusa. 357