A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - UDVARI István-VIGA Gyula: A Kárpát-medence peremén (a 18. századi Liptó vármegye történeti néprajzához)

bői." Pribilina lakói így vallanak: „Módjuk van szekerezésre szegődni. Szepes vármegyéből, Smizsánból sót, a 13 szepesi városból árpát szállítanak a liptóújvári raktárba vagy Rózsahegyre." Liptóból fát visznek elsősorban, pl. a Szepesség felé, de az Oszada-Revuca hágó Zólyom vármegye felé is jelentős fuvaros forgalmat bonyolított, főleg Revuca, Luzsna, Oszada és Fejérpatak szekeresei révén.

102 Szepesből legtöbbet sót, rezet, vasat fuvaroztak a bevallások szerint, de jelentős volt a befelé irányuló gabona-, bor- és dohányfuvarozás is. A gabonát továbbszállították eladásra Árva megyébe is. Gombás lakói azt vallják, hogy előfogatot adnak a Tátrába menő szekeresekhez, ezzel keresnek pénzt. Kétségtelen, hogy a fuvarok egy része úrdolga, de az is bizonyos, hogy emellett bérfuvarozást végeznek. Bár a bevallások csak a célfuvart fogalmazzák meg, bizonyos, hogy az oda-, illetve visszautak sem üres szekerekkel történtek. A kamara nem csupán az élelmiszert szállíttatja falvainak fuvaraival, hanem a falvak háromévente a kincstári uradalom pénzét is robotban szállítják. Arra, hogy az országút melletti fekvés nemcsak helyzeti előny a falvak népe számára, Vichodna bevallása utal: azt panaszolják, hogy az országúton közlekedő fuvarosok rendre kárt tesznek a határukban. A bérfuvarozás legerőteljesebb vonulatát a kamarai sószállítás jelenti. Az állami sómonopólium a sóbányák és a sóraktárak között jól szervezett forgalmat alakított ki, aminek közvetítői általában jobbágy-paraszt fuvarosok voltak. A sóraktárakból a környező vármegyék sóval való ellátása jelentős csoportoknak biztosított rendszeres pénzszerzési lehetőséget.

103 40 liptói falu bevallása egyértelműen tanúskodik a sószállításról. A szepességi Smizsánból

104 Liptóújvárra és Rózsahegyre, de egészen Árva megyéig is elvitték a sót. A Liptóújvár alatt levő sóraktár további elosztás központja volt. Hogy a sószállítás másféle fuvarral is összekapcsolódott, arra pl. Benyusháza bevallása figyelmeztet: Rózsahegyre sót fuvaroztak, onnan pedig Árva megyébe mentek tovább a Rózsahegyen felrakott gabonával. Hibbe, Konszka és Jakabfalva adatai hasonlóan említik a Rózsahegyről tovább, Árvába megtett utakat. Bizonyos, hogy ezek a szállítási láncok folyamatosak voltak, de láncszemeinek megállapítására forrásunk nem elégséges. Likauka adata azt jelzi, hogy a sószállítás télen sem szünetelt: szánutakon, szánon egyik sóraktártól a másikig „kényelmesen sót fuvarozva pénzt keresnek". Számos további adatot is említhetnénk, de talán az eddigiek is igazolják, hogy Liptó táji-ökonómiai adottságai mellett a szállítás önálló gazdasági ágazat, sajátos tényező, ami nem egyszerűen kiegészítő foglalkozás, hanem egyes települések számára meghatározó „termelési" tényező. Általánosan jövedelemforrás, ami nem kis részben abból táplálkozik, hogy Liptó megye is közvetítő szerepet játszik, különösen a Szepesség és főleg Árva, kisebb részben Galícia között. e) 2. Tutajozás A vízi szállítás, elsősorban a tutajozás a Kárpát-medence táji-gazdasági szerkezetét talán leginkább tükröző tevékenység. A centrális felépítésű Kárpát-medence belső magját síkvidék alkotja, amelyet körkörösen vesznek körül a domb- és hegyvidékek, velük az erdőzónák. A hegy keret fája a medence centruma felé sugarasan 102 Majláth i. m. 378. 103 Viga i. m. 63-64. 104 A szepességi Smizsanba Sóvárról (Sáros vm.), oda pedig akár Tokajból is kerülhettek sótömbök a máramarosi só útján. Udvari István 1992. 64-74. 283