A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - HOFFMANN Tamás: A szántóföld művelése Európában

zsikok is szép számmal szorgoskodtak a monostorok tájékán. Egyelőre azonban (a 17. századig) nem volt örökszántójuk, a parlagokat pedig aligha lehet a szerzetesi szorgalom kísérleti terepévé avatni. Jóllehet, az Elbától nyugatra megszámlálhatatlan példa bizonyította az ellenkezőjét a Karoling-kor óta. Voltaképpen csaknem mindenütt a nehéz, ám bővebben termő talajok művelésével kapcsolatosak a barázdát szántó ekék alkalmazásának újításai. Nem kétséges, hogy a legfőbb kényszerítő körülmény a gazdálkodás 13-15. századi expanziója lehetett, ami egyrészt több földterület művelését kényszerítette ki azokon a területeken, ahol már csaknem egy évezrede ismerték a barázdát szántó ekéket (de ezeket mégsem alkalmazták különféle okok miatt, pl. igaerőhiány következtében), másrészt, ahova (elsősorban Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon) a magasabb színvonalú gazdálkodás feudális birtokai benyomultak. Az expanzió nagyarányú paraszttelepítéssel járt és erdőpusztítást, lecsapolást, egyszóval a természet alapvető átalakítását eredményezte. Nagy-Lengyelországban pl. a 13. századi telepítések irataiból kiolvashatóan túró- és barázdát szántó ekét használtak a parasztok. Egy 1262-ben keletkezett oklevél szerint a két eke után különböző módon kell adózni: „pro unoquoque aratro parvo, quod radlo dicitur... pro magne autem, quod plug nominatur." A Don és a Dnyeper között a 10. században a radimicsok ot pluga fizették adójukat a kazároknak, noha a Nesztor krónikában olvasni lehet raloról és szoharól is. Egyidejűleg persze meglehetősen különböző törekvések éltek egymás mellett. Brabantban pl. a 13. században alakították ki az ívelt kormánydeszkát és ezzel a később oly híres „brabanti eke" előformájához jutottak. Ugyanakkor Finnországban svéd eredetre valló talpas ekék jelentek meg, ami jelzi az erdők ritkulását. S egyáltalában, sokfelé tapasztalhatni a kísérletezést, a változtatást, jobb megoldásokkal kapcsolatos próbálkozásokat. A 13-15. századi nyugat- és közép-európai ekeábrázolások úgyszólván egyetlen azonos formamegoldású ekét nem örökítenek meg. Különböző a fogatolásmód is. Az állatok számát illetően csakúgy, mint azt illetően, hogy lovakat vagy marhákat látunk az ábrákon, néhol pedig vegyesen összefogva őket. A paraszt lova ekébe fogva történelmi fordulatot jelez. Ugyanis a szántógazdaság a szarvasmarha igázásával egyidős. Lovakat nem is fogtak be. Vontatásmódjuk ugyanis a szarvasmarhák fiziológiai felépítésén alapult, a lovak azonban nem húzhatnak a nyakukkal, mert a szerszám akadályozza az állatot a légzésben. Ennek következtében a lovakat hátaiták, vagy olyan alkalmakkor vontattak velük kerekes járművet, ha nem kellett túlságosan nagy súlyt szállítaniuk, pl. temetési menetekben halottakat vagy katonai felvonulásokon dicső csatából megtért hősöket, de kévéket vagy trágyát sosem. A 10. század táján azonban (az avarok és magyarok közvetítésével) Közép- és Nyugat-Európa népei is hozzájutottak egy sor, az eurázsiai sztyeppéken már használatos lószerszámhoz, így a nyereghez, a kengyelhez és a hámhoz. Míg az előbbi kettő a harcmodor átalakulását vonta maga után és a nehéz páncélba öltözött lovagok emelkedésének lett technikai eszköze, a hám a szárazföldi szállítást alakította át. A személyszállítás egyelőre maradt a régi, a nyereg és a lovaglás továbbra is kényelmesebbnek tűnt, de a kereskedelmi árukat a társzekerek gyorsabban továbbították a kalmárok céljai felé, mint az ökrök, amelyeket ilyen célra úgyszólván nem is volt érdemes sehol sem igénybe venni. Ennek az lett a következménye, hogy a 12-14. században a szekereken számos konstrukciós változtatást kellett eszközölni, amivel az utazósebességet és a teherbíróképességet egyaránt növelték. 231