A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - FODOR István: A magyar őstörténet vázlata (magyar és angol nyelven)

zsákmányszerző katonai vállalkozások a X. század közepe után megtörtek az erősebb szomszédok ellenállásán. Ez a fejlemény szintén a régi szervezet felbomlását segítette elő. Döntő fontosságú volt, hogy a fejedelem (Géza nagyfejedelem) és környezete felismerte, hogy országa és népe megmaradásának egyetlen esélye, ha alkalmazkodik az európai normákhoz és környezetéhez, hasonló társadalmi berendezkedést alakít ki. Géza fejedelemnek és utódának Istvánnak, az első keresztény uralkodónak ereje is volt e sorsdöntő lépés megtételére. Helyesen ismerték ugyanis fel a magyar gazdaság és társadalom valós helyzetét, ti. azt, hogy e társadalom már jórészt túllépett a nomád életformán, s a keleti típusú politikai és katonai szervezet a társadalom szerves fejlődésének legfőbb akadálya. E változások keresztülvitele (a kereszténység elterjesztése, az európai típusú hűbéri államszervezet kiépítése) a régi berendezkedés híveinek ellenállását váltotta ki, akiknek azonban a magyar társadalomban már nem volt kellő erőtartalékuk ahhoz, hogy a döntő változások irányát megtörjék. így e belső erőpróba nem forgácsolta szét az ország gazdasági és katonai erejét és nem szolgáltatta ki prédául az országot és népet az erősebb szomszédoknak. Ennek éppen az ellenkezője játszódott le a 800 körüli években az avar birodalomban, ahol a hatalmi arisztokrácia belső küzdelme felemésztette a belső erőtartalékokat, s a külső támadás elsöpörte az avarok országát, s népének sorsát is megpecsételte. Hogy a magyarság történelme nem torkollott hasonlóan zsákutcába a X. század végén, annak oka elsősorban fejlettebb gazdasági és társadalmi szervezete lehetett, s ehhez a hatalom csúcsán szerencsés személyi adottságok is társultak: Géza fejedelem és fia, István király személyében mintegy 70 éven át olyan uralkodók álltak az ország élén, akik páratlan éleslátással ismerték fel a veszélyhelyzetből kivezető egyedüli utat, a környezethez való alkalmazkodás szükségességét. AN OUTLINE OF HUNGARIAN PREHISTORY Hungarians settled in the Carpathian Basin in 895 A.D. The available records shed light predominantly on their 8th-9th centuries way of life when the Hungarian tribes inhabited the steppe and parkland area north of the Caucasus Mountains and the Black Sea. Their history prior to this time is documented in very few written sources. Therefore, questions concerning the earliest history, or ethnogenesis of Hungarians can only be studied using evidence from the auxiliary disciplines of historical research. These include linguistics, archaeology, ethnography, physical anthropology, historical botany and zoology. Contemporary studies on the ancient history of Hungarians exploit and utilize results from various fields in a comprehensive way. Prior to the 895 conquest of the Carpathian Basin, Hungarians lived to the east of the Carpathian Mountains. They covered great distances throughout the two millennia of migration which finally brought them to their permanent homeland. Predecessors of the Hungarians had had, more or less tight links with linguistically related Finno-Ugrian population groups in the Ural region, before the two groups became ethnically independent. At the same time, their connections with other groups of people to whom they were related neither linguistically nor in terms of common origin could be perceived from very early times. Such contacts are mirrored by loanwords in the Hungarian language adopted during various periods. Conceptually, Hungarian prehistory includes the long process of ethnogenesis of the Hungarian people and the history of migrations by the ancient Hungarians 111