A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

VIGA Gyula: Néprajzi jegyzetek Kazincbarcikáról (Különös tekintettel az életmód és az árucsere folyamataira)

a háztól a patkányokat is.

77 Barcikán jól ismert állatgyógyító volt Tóth József, akit a szomszédos falvakba is elhívtak a gazdák, hogy a jószágaikat meggyógyítsa. Ha a fentieket összegezzük, akkor Kazincbarcika hagyományos műveltségéről és annak gazdasági kapcsolatairól jellegzetes kettősség állapítható meg. Jellemzője egy sajátos Sajó-völgyi kultúra, a táji feltételekhez való alkalmazkodás általános trendje, de jellemzője a polgárosodásnak, átalakulásnak a sokszínűsége is, ami az előbbieket egyre inkább megbontotta. A sajóvölgyiség meghatározott szerepét a táji munkamegosztás szövetében erőteljes belső differenciálódás váltotta fel, ül. alakította, ami már nem a táji, hanem a társadalmi munkamegosztás szempontjait érvényesítette elsősorban. Segítette és gyorsította ezt a folyamatot a népességszám gyors növekedése, a beköltözők nagy száma, ami fél évszázad alatt megtízszerezte a népességet, valamint az ezzel együtt járó generációváltás: Kazincbarcika ma hazánk egyik „legfiatalabb" városa - a népesség átlagos életkorát tekintve. A paraszti kultúra gyors átalakulásánál figyelembe kell természetesen vennünk azt is, hogy ez a folyamat országosan lezajló történésekkel esett egybe, ami hazánk más területein is megbontotta a paraszti létforma tradicionális kereteit. Itt azonban ennek a folyamatban igen korai előzményei voltak, amint erre fentebb már rámutattam. Mégis, él ma a városban egy kis létszámú, idős generáció, akik egyfajta folyamatosságot képviselnek az egykori paraszti világ és a mai „szocialista" város között. (Életútjuk vizsgálata igen tanulságos szociológiai eredményeket hozhatna!) Bár falvaink között már az I. világháborút követően sem voltak különösebb ellentétek, s gyakori volt az összeházasodás is, ami bizonyára a lényegében homogén vallási összetételnek is eredménye, a barcikaiság, berenteiség lényegében máig nem oldódott fel az összetartozás elfogadásában. Pedig a három falu fiataljai a két világháború között is jó kapcsolatban voltak, együtt jártak templomba vasárnap (Barcika és Kazinc reformátusai), s talán az is jellemző, hogy nem bukkantam semmiféle falucsúfoló nyomára, ami a szomszédos település népét, ül. azok másságát, különállóságát hangsúlyozná. „Úgy éltek egymáshoz szorulva a falvak, mint embernek az ujjai!" - fogalmaz egy adatközlőm,

78 s ennél pontosabbat talán nem is lehet mondani. Bár az új város felépülése egy csomó idős embert is bekényszerített a panelházakba - nem kevés indulatot, feszültséget kiváltva -, kis területeken megmaradt a korábbi falutelepülések egy-egy házsora (pl. Alsó-Barcika), s gyakran megőrződtek a korábbi szomszédsági, rokoni kapcsolatok is ezeken a helyeken. A tősgyökeres lakosság közé itt csak néhány család költözött, az utód nélkül kihalt idősek helyére. Bár - főleg 1956 után - számuk lecsökkent, napjainkban újra sokan járnak templomba, s az elmúlt 77. Barczikay István 68 éves adatközlő kerek történetet mondott el erről a tevékenységről: „Egy esztendőben annyi patkány volt, hogy az udvaron úgy szaladgált, mint az aprólék! Az ól fala tele volt lyukkal! Jött az öreg Csúzi bácsi, a herélő Bánhorvátiból, azt mondja, hogy ő elűzi a patkányt, ha megfizetjük. Bement az ólba, belülről betámasztotta az ajtót. Hogy mit csinált, azt nem hagyta nézni! 15-20 percig motoszkált az ólban, kijött, azt mondta, hogy mostmár kéri a pénzt meg egy pohár bort. (Anyám 100 pengőt ígért neki, ha a patkányokat elűzi!) Azt mondta, hogy menjek ki az állomás felé, s nézzem meg, hogy mennek-e már a patkányok! Szaladtam, kis gyerek voltam! A patkányok úgy masíroztak az úton, mint a hadsereg! Elküldte őket máshová! Hogy a nyavajába csinálta, ma sem tudom? Nekünk egy patkány nem maradt a háznál." Sgy. 1988. A féregűzés hiedelméről általában: Magyar néprajzi lexikon 2. Budapest 1979. 144-145. 78. Sgy. Nagy Béla 58 éves 537