A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)
HÁLA József: A sárospataki „francia malomkő”
Hegyaljai Műveihez tartozott. 56 1980. január l-jétől az Épületkerámiaipari Vállalat (Budapest) kezelésében van 57 és jelenleg Épületkerámiaipari Vállalat Burkolóanyagok Gyára Sárospataki Kvarcit Üzeme néven működik. A munkások száma az 1950-1960-as években 8-10, az 1970-es években 6-8 fő volt, ma csupán 4-5-en dolgoznak az üzemben. Az 1950-1960-as években kb. 150 db, az 1970-es években pedig 6-10 db malomkövet gyártottak. Az utolsó malomkövet 1979ben készítették és ennek következtében ugyanakkor megszűnt a termelés a Király-hegyibányában is. Jelenleg a Botkői-bányában fejtett kvarcitból dobmalom bélésköveket faragnak (5. ábra). A malomkőgyár és a munkások Az üzem ma is ott áll, ahová Láczay Szabó Károly a múlt században építtette. Az udvaron két faragószín van, mindkettőben 5-5 fülke található (6. ábra). Eredetileg csak egy (cseréppel fedett, féltetős) faragószín volt, a másik később épült, hasonlóképpen később építették át az eredeti színt nyeregtetősre. A fülkéket az 1970-es években (balesetvédelmi okokból) deszkákkal választották el egymástól. A malomkőfaragás a szín alatt történt, az egyéb munkálatok az udvaron, ül. a téli műhelyben folytak. Az üzemhez tartozott egy istálló (ebben a kőszállításra használt lovakat tartották) és ma is tartozik egy kovácsműhely. A munkások (a kőbányászok, a malomkőfaragók, a kovács és afogatos) mindig sárospatakiak voltak. A kőbányászok a kő kitermelését, a malomkőfaragók pedig a malomkövek faragását és összeállítását végezték egy brigadéros (brigádvezető) irányításával. Az ő felettese az üzemvezető volt (7. ábra). A kovács feladatai közé a szerszámok karbantartása és javítása (élezés, edzés stb.), valamint a malomkő, a szekér és a lovak vasalása tartozott. A szerszámokat minden második nap élezni kellett. Minden munkás mindegyik szerszámból több példánnyal rendelkezett. A szerszámnyélnek valót (koronaakác, cseresznyefa, somfa, ez utóbbit tartották a legjobbnak) mindenki saját magának szerezte be és a nyelet is maga készítette. A faanyagot a nyél készítése előtt tűz fölött meg kellett pergálni (pörkölni), hogy tartósabb legyen és lejöjjön a héja. Afogatos feladata a bányából való kőszállítás, a malomköveknek a vasútállomásra való szállítása és a lovak gondozása volt. A bányászkodást és a kőfaragást az idősebbektől tanulták meg, ipariskolába nem jártak. Általában a malomkőfaragók is a bányában kezdték a tanulást: „Akkor az volt a szokás, hogy a gyerekeket először fölküldték a bányába, hogy ott hasítsák a követ. Ha a nagyját már megtanulták, akkor megpróbálkozhattak a finomabb munkával is, itt lent, a kőfaragó műhelyben. Csakhogy nem mindenkit engedtek le...[...] A bányában, ahogy a nagyobb darabokat hasogatták, a művezető figyelte a gyerekeket. Akinek biztos keze volt, akinek ott hasadt a kő, ahol akarta, azt leküldte a műhelybe. Fönt, ha valakinek érzéke volt, megtanulhatta, hogyan álljon rá a keze a kalapácsra, a vésőre. Ha nem volt érzéke, soha életében nem tudott megbarátkozni a kővel." 58 A kőbányászok és a malomkőfaragók munkájukat főfoglalkozásként végezték, földjük általában nem volt, legfeljebb néhányuknak egy-egy kis darab szőlője. Az év minden szakában dolgoztak, régen általában 10, az államosítás után 8 órát naponta. Fizetésüket teljesítményük alapján kapták. A malomkőfaragók brigádban dolgoztak, a bérből egyenlő arányban részesültek, de a normát mindenkinek mindennap teljesíteni kellett. A brigadéros a többiek fizetésénél 10 százalékkal többet kapott. 56. Mátyás E., 1983. 42. és 43. oldalai között lévő táblázat. 57. EgeyA., 1980.37. 58. Lipp T., 1978. 124-125. 494
