A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra

burgonya hasznosságáról, a XVIII. század utolsó harmadában a hegyvidékeken már csaknem mindenütt elvetették gumóit az ugarba. Persze ezeket nemcsak emberi tápláléknak termesztették. Hollandiában kezdettől fogva szeszt is főztek belőle vagy feletették a sertésekkel. A szász síkságon, Sziléziában, Mecklenburgban, Pomerániában és Poroszországban, ahol Közép-Európa legnagyobb burgonyatermesztő övezetei kialakultak a XVIII. század második felében, sok szeszfőzde is működött. Egyedül Poroszországban 23 000 ilyen üzem dolgozott 1831ben. A változás elsősorban a majorokban érzékelhető, mivel ezekben a burgonya ipari feldolgozását is meg tudták oldani, a parasztok itt lassabban reagáltak a változásokra. A burgonyatermesztés terén elért sikerek arra ösztönözték a termesztőket, hogy mind nagyobb mennyiségben vessék olyan területeken, ahol a gabona gyengén termett. Westerwald, Soling és a Harz hegyi falvaiban a vetésterület 80-100%-át foglalta el a XIX. század elejére. Ezzel szemben a Fichtelgebirge, vagy Berlin környékén csak a vetésterület 25-30%-án termesztettek burgonyát. Legkevésbé a mély alföldeket hódította meg, itt 2-5%-nyi vetésterületet foglalt le. A XIX. század első felében csaknem minden területen tájfajták alakultak ki, tehát siker koronázta a nemesítők fáradozásait és megalapozta a burgonya további terjedésének feltételeit. Ezek a változások mind az innovációk körébe utalhatók. Valamennyien a parasztok aktív részvételét látszanak igazolni önfenntartásuk gondjainak és a piaci szállításoknak megoldásában. Annak következtében, hogy Kelet-Európában (a cári Oroszországban és Lengyelországban) az ugargazdaság felszámolása megközelítőleg egy-másfél évszázadot késett a közép-európai fejlődés tényeihez mérten, a burgonyatermesztés fellendülése a XIX. század második felére és a XX. századra esett. A változások méreteit jól érzékelteti, hogy 1935-ben a világ burgonyatermesztésének 4/5 részét Európában takarították be, s ennek több, mint hatvan százaléka Kelet-Európában termett meg; Németország, Anglia és Írország, valamint Franciaország pedig az európai termésnek csak az 1/3-át biztosította már.

19 A kukorica (Zea mays) viszont a portugálok hódításai révén jutott Európába és elsősorban a kontinens déli felén terjedt el. Amerikából érkezett Európába; más vélemények szerint viszont Indiából hozták be Nyugat- és Dél-Európába. Mindenesetre a portugálok elsők voltak meghonosításában. Az Ibériai-félszigeten termesztették legkorábban és később innen Franciaországba is átterjedt. A XVI. század végére már ismerték Tirolban, Burgundiában és Franche-Comté területén, sőt a Balkán-félszigeten, valamint Erdélyben. Ebben az időben azonban még jobbára csak kuriózumnak tekintették. Az élelmezésben és a takarmányozásban játszott jelentős szerepe csak a XVIII. században alakult ki, s ez később csak növekedett az ipari forradalom előtti termelési szerkezet átalakulása következtében. Ennek oka elsősorban nagy termőképességében rejlett. Azokon a vidékeken, ahol a XVIII. században elterjedt, korábban csak gabonaféléket termesztettek. A kalászosok legfeljebb ötször-tízszer annyi magot adtak az elvetetthez képest. A kukoricacsövek százszoros termése tehát sokszorosan felülmúlta a hagyományos kultúrákat. Délnyugat-Franciaországban a búzával váltakozva vetették az ugarba, tehát a kétnyomásos rendszer teljesítményeit sokszorozták meg penetrációja révén. Észak-Itáliában még 19. Roze, 1898: 162-79.;Febvre, 1940:135^0.; Salaman, 1949. ;Fesíy, 1950: 91-95.; Vooys, 1954: 1-5.; Gray, 1955: 357-68.; Bergman, 1967: 391-407.; Vanderbroek, 1971.; Hauser, 1973: 95-104.; Teutenberg, 1975.; Vanderbroek, 1975: 235-89.; England, 1976: 144-48.; Pirotte, 1976: passim.; Kleinschmidt, 1978: 208-27.; Teutenberg, 1979: 149-54.; Sandgruber, 1982/a: 145-53.; Sandgruber, 1982/b: 163. skk.; Marinval, 1986: 247. skk. 435