A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra

A lombhullató erdők övében a X-XV. század között bekövetkezett változások eredményeként (amelyek nagyon kevés technikai újítást kényszerítettek ki), csaknem mindenütt kétszeresére nőttek a hozamok. Ezzel a gabonatermesztés el is érte azokat a határokat, amiken túl már nem léphetnek át, ha az emberek ragaszkodnak a hagyományos termelési feltételekhez. Ragaszkodtak! A gazdaság krízise tehát nagyon széles felületen bontakozott ki Nyugat-Európában a XIII-XV. században és később fokozatosan tolódott keleti irányba. Az éhínség, a parasztlázadás voltaképpen a már megmerevedett régi termelési rend csődjét és alkalmatlanságát bizonyította. A gazdálkodás fejlődésképtelensége volt a legfőbb oka, hogy Északnyugat-Európában újra megjelent az éhínség, stagnált a mezőgazdaság, a parasztok pedig - a növekvő adók elől - kedvezőbb ajánlatokkal kecsegtető földesurakhoz menekültek vagy a városokba igyekeztek. De a termelés bajait a munkaerő fluktuációjával aligha lehetett orvosolni.

10 A megoldást a termelés egész rendszerének átalakítása adta. Ez még a középkorban kezdődött el az iparosodott körzetekben az addig is termesztett kultúrák arányainak jelentős mértékű megváltoztatásával, részben pedig azoknak az új növényeknek a bevezetésével, amelyek a távoli földrészek, elsősorban Amerika felfedezése révén kerültek kontinensünkre és nagyobb termőképességükkel fedezték az itt jócskán megnövekedett szükségleteket. A hagyományos gazdálkodás és az új kultúrák Az Alpoktól északra húzódó területek gazdálkodása meglehetősen sok részletében különbözik a dél-európaitól vagy az elő-ázsiaitól. A közgondolkodás és a tudományos fogalomhasználat közkeletű módon ezt szokta többnyire „sajátosan európai" gazdálkodásnak tekinteni. A legtöbb falu itt arról volt nevezetes, hogy határában aránylag sokféle növényt termesztettek és egyidejűleg az állatokból is több faj egyedeit nevelték. Ez az elsősorban szántóföldekre telepített gazdálkodás nélkülözte mindenütt az öntözőműveket és hozamait is mérsékelték a száraz gazdálkodás lehetőségei. Döntően legeltetéssel fenntartott állattartás biztosította működését egészen a XII-XIII. századi nagy gazdasági fellendülésig. A szántóföldi növénytermesztés csak a középkori jobbágyfaluban vette át vezető szerepét a népesség élelmiszer-ellátásában, döntő szerephez pedig csak a 16. században jutott. A szántógazdaságban tehát - a modern idők előtt - semmiféle szakosodás nem ment végbe. A kertgazdaság jelentősége alárendelt volt, ennélfogva minden igyekezet arra irányult, hogy a szántóföldeket miként lehet egyrészt többféle gabona termesztésére felhasználni, másrészt e területeken hogyan tudnak állatokat legeltetni a vegetációs ciklusok szüneteiben. Az a vegyes gazdaság, amit ennek az övezetnek legsajátosabb teljesítményeként tartunk számon, jóval kevesebb növénykultúrát termesztett, mint a mediterrán agrikultúra, de ezek (a szántóföldek kalászosai: a búza, az árpa, a rozs, a zab és a konyhakertek régi kultúrái: a hüvelyesek és a zöldségfélék) együttesen mind megtalálhatók voltak valamennyi családi gazdaságban, úgyszólván a prehisztóriától csaknem a modern időkig. A kontinentális övezetben lényegesen kisebb szerepet játszottak a gyümölcskultúrák, és eltekintve a szőlő néhány közép-európai urbanizált övezetben a középkorban bekövetkezett térhódításától, a gazdálkodásban az a szakosodás, ami délen az antik piacok hatására átalakította a mezőgazdaságot, úgyszólván teljesen ismeretlen maradt. 10. Slicher van Bath, 1963/a: 160-70.; Ábel, 1966: 55-96.; Braudel, 1967: 78-133.; Ábel, 1974: 70-98.; Bois, 1976: passim.; Wolff, é. n.: 15-94. 426