A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra

akinek jól felfogott érdeke, hogy minél gazdagabb aratást takarítsanak be a parasztok. A telepített falvak gazdálkodási rendje már eleve a „nyílt mezőkön" zajlott le, olykor még a földek nagyobb tábláit is felosztották, hogy az egyikbe őszit, a másikba tavaszit vessenek, és ismét egy harmadik táblát ugarként legeltessenek. Mindazonáltal a nyílt mezők peremén mindig volt néhány erdei tisztás, amit meg lehetett művelni. A középkori szabályozás tehát nem maradt örök életű. Annál is inkább, mert a családi művelésű kis parcellák termelése, a műveléskényszer és a kollektív ellenőrzés alá nem eső birtoktestek gazdálkodása jövedelmezőbbnek bizonyult, mint a nyílt mezőké, és ez eldöntötte, hogyan haladjanak tovább. Fontos, hogy a családi parcellákon (amilyeneket a földesúr is szívesen műveltetett meg saját cselédségével, nem is egyszer a közlegelőkből kerítve el) igyekeztek olyan kultúrát előállítani, amelynek szaporulata haszonnal értékesíthető. A majorgazdaság rendszere tehát jótékonyan hatott a kultúrák fajtatisztaságára, s elősegítette a vegyes gazdaság ősrégi hagyományainak felszámolását. Mindazonáltal ez az egész folyamat nagyon vontatottan haladt előre. Majd másfél évezred kellett ahhoz, hogy mindhárom formáció meghaladja egymást, miközben itt-ott még mindig felismerhető volt a múlt hagyatéka, az új nem váltotta fel a régit. Ami a növényeket illeti, bevezették a vetésforgót. Ezzel a talajerő-gazdálkodás új korszaka kezdődött el. A nyomásos művelés (őszi + tavaszi + ugar) helyett legalább négyféle kultúrnövényt termesztettek (pl. Norfolki-négyes), de voltak más kombinációk is. A dolog lényege az, hogy a termőterületet minden évben megművelték és bevetették, áttértek az örökszántó rendszerre, s ezzel megszűnt az ugar meg a parlag. A 17-19. század agrártörténete ennek a folyamatnak a jegyében zajlott le az Alpoktól északra. A szántóművelés és a gabonatermesztés konzervativizmusa A gabonatermesztés, melynek meg kellett oldania Európa csaknem minden részében az élelmezés és bizonyos mértékig a takarmányozás gondjait, voltaképp nagyon csekély sikerekkel kecsegtette a termesztőket. A „sötét középkor" földesúri gazdaságának adatai valamelyest tájékoztatnak a terméseredményekről. Később az adólajstromok adatszolgáltatásai nyomán tárul elénk az a nagyon lassú és szívós igyekezet, amelylyel valamit sikerült javítani a hozamokon. A hatékonyabb agrotechnikának és a nemesítők - ma még kiderítetlen - fáradozásainak egyaránt szerepe volt ebben. Az ezredforduló táján Atlanti-Európa legjobb földesúri gazdaságaiban is csak az elvetett mag két-háromszorosát takarították be, s egészen kivételesen ritka esetben aratták le a XIII. században az elvetett mag négyszeresét. Az esetek többségében a parasztok elmaradtak még ettől az átlagtól is, be kellett érniük kétszeres hozammal, kivételesen jó termés esetén háromszorossal. A XIV. század nyugati teljesítményei határozott emelkedést mutatnak, különösen az egyházak önkezelésű gazdaságaiban. A falvakban négy-ötszörös termésre lehetett már számítani, a majorokban pedig ennek két-háromszorosára is.

5 5. Slicher van Bath, 1963/a: 54. skk.; Slicher van Bath, 1963/b: 30-41. 422