A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

KILIÁN István: Szűcs Sámuelnek, Miskolc helytörténészének élete és naplója

város történetével együtt, illetve azon belül színházának históriáját is. A hetvenes években kibővülnek ezek a jegyzetek. Igaz ugyan, hogy a helyi sajtó lapjairól, de feljegyzi a színház valamennyi alkalmazottjának a nevét, a bérletek és a jegyek árát, s természetesen leírja az előadott darabokról alkotott saját véleményét is. Egy-egy évad végén igyekszik összefoglalni a társulat munkáját, kiemeli a legjelesebb tagokat. Ezek a feljegyzések később igen aprólékosak, igen precízek lesznek, s talán éppen azért, mert ő maga is a sajtóból szó szerint másolja ki adatait, kevésbé értékesek, mint a korábbiak. Reformkori színháztörténeti feljegyzéseit már közreadtuk, s ezek bevezetésében röviden meghatároztuk ezeknek a jegyzeteknek a színháztörténeti értékét.

69 Szűcs nemcsak 1849 előtt, hanem 1849 után is szívesen jár színházba. Utazásai alkalmával, ha csak teheti egy-egy állomása helyén, többnyire Pesten tud alkalmat találni magának arra, hogy színházba menjen. Ezek az élmények bekerülnek a naplóba. Hangulatosak, kedvesek azok a szinte már riportnak tetsző jegyzetek, amelyek egy-egy jelesebb színész jubileumáról születtek. Különösképpen kedves a Laborfalvi Róza tiszteletére rendezett nagyszabású miskolci színházi ünnepség leírása, 50 éves színházi jubileumát ünneplő Róza asszony is fellépett, s az előadást követő tósztok sorában pedig a legrangosabb magáé Jókai Móré volt. S talán éppen ilyen „riportok" alkalmával tud az egyébként kissé száraz, pozitivista Szűcs felmelegedni, s ilyenkor úgy érezzük, hogy ez a melegség hatni és sugározni is tud. Kétségtelen tény, hogy ezek a jegyzetek, egy a Miskolcon soha meg nem született monografikus igényű színháztörténeti tanulmány számára nélkülözhetetlenek lennének. Sajnálatos tény, hogy a 150 éves színház emlékére kiadott jubileumi kiadvány is alig ismerteti a miskolci Thália életének ezt a küzdelmes, de példázatos szakaszát.

70 Krónikásunk bizony nem rendelkezik valami különös zenei érzékkel. Zongorázni tanul, felméri azonban, hogy ehhez neki nem túl sok a tehetsége, s ezért hamarosan abbahagyja a gyakorlást. Mint színházi jegyzetei kiadása során már elmondottuk, Szűcs a reformkori ifjakkal egyetértésben az operairodalom rohamos terjedését féltékenyen nézi, hiszen a megzenésített dráma, a muzsika éppen attól vonja el a néző figyelmét, ami a drámában a leglényegesebb, a dráma nevelői célzatosságától, az akkor még olyannyira fontos magyar nyelvtől, a nyelvi kifejezés lehetőségeitől. Az opera a reformkori ifjak elképzelése szerint a magyar drámairodalomnak kifejezetten akadálya. A reformkorban, az operairodalom elterjedése előtt még a progresszív értelmiségi, az úgynevezett honoratior réteg is féltette a dráma magyar nyelvét az opera dallamától. A dráma és a zene külön műfaj, összekovácsolása egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt abban az időben. Természetes, hogy a későbbiek során módosul Szűcs véleménye az operairodalomról, sőt ha csak teheti, hangversenyekre is eljár. Ritkán rendeztek azonban hangversenyt Miskolcon, s ezért bizony kevesebbet is csodálta a „hangászkarok" muzsikáját. Meghallgatta Morellyt (II. 18., 20., 30., 71., 72., 133.), Wilt Jankát, aki Fay Miklós zongorakíséretével tartott hangversenyt. Bécsbe elment Strauss János muzsikáját meghallgatni. (IV. 10.) A miskolci színház nyitásának évében egy kölni énekes, majd Wilt Janka és Szirmai Hermine énekében gyönyörködik. (VII. 23.) Zenei élményei között olyan nevek szerepelnek, mint Reményi Edéé, Fay Antalé, Jóseffi Raffaelé, Artot Desiree-é, Beregi Cornéliáé, a Hubay Jenőé, Ábrányinéé és még igen sok híres és kevésbé híres művészé. Kétségtelen tény, hogy zenei élményei nem kapnak olyan helyet a naplóban, mint a színháziak, mégis ez is, mint ezenkívül szinte minden más jegyzete, Miskolc zenekultúrája múltjának felderítéséhez igen jó kiindulópontot 69. Kilián: 1972 a) 70. Belitska Scholtz Hedvig, György Eszter, Berkes Erzsébet, Szakács Károly, Angyal Erzsébet: Miskolci Nemzeti Színház 1823-1973. Miskolc, 1973. Szerk.: Katona Ferenc. 317