A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

BENCSIK János: Tokaj adófizetői. A háztartások, családi üzemek és a város kölcsönhatása (1816–1821)

aztán kisebb-nagyobb szőlőültetvénnyel rendelkeztek. Az ilyen üzemek egy részében párhuzamosan folyhatott a termelés, vagyis ez azt jelentette, hogy a mester néhány segédjével a műhelyben dolgozott, vagy éppen vásárokra szekerezett, az inasok, esetenként napszámosok igénybevételével a szőlőben dolgoztak. Különösen szembetűnő e munkamegosztás olyan esetekben, amikor a mester részt vett a közigazgatásban, a műhelyben folyó termelést is egy-egy mesterlegény irányítására bízta. A paraszti üzemszervezet (2) elsősorban a szőlőművelésre alapozódott. Akár saját, akár idegen (bérmunkát igénylő) szőlőbirtokon dolgoztak, mindenképpen a mezőgazdasági termelés vonzásában maradtak, többnyire az ebből származó jövedelemből éltek. A mezőgazdaságtól nem szakadhattak el. A kevés szőlőterülettel rendelkezők szakmányban is felvállalhatták egy-egy szőlőterület művelését. Ahhoz, hogy képet kaphassunk e 2 üzemtípus arányáról, vegyük figyelembe az összeírt háztartások közül azokat, amelyek kézművességet is űztek, illetve kereskedelemmel is foglalkoztak. 3. Az összeírt háztartások (üzemek) fele nem rendelkezett szőlőültetvénnyel. Ezek bizonyára mások, olykor extraneus birtokosok szőlőit művelték, s bizonyosan személyválogatás nélkül vállalták fel művelésre e területeket. Egyik elfogadott művelési típus volt a már említett szakmányvállalás. A megbízható munkást szívesen alkalmazták nemcsak éven át, hanem több éven át. Forrásainkban utalnak arra, hogy a szőlőmunkás a biztos és jól jövedelmező szakmányt vállalta inkább, mint a napszámos munkát. Az így kezelt háztartások azok, amik ki voltak szolgáltatva a munkaadó, elsősorban a szőlőbirtokosok gazdasági céljainak. A limitált munkabér (napszámbér) pedig megkötötte mind a munkavállalókat, mind a (jobb szándékú vagy szorultabb helyzetben lévő) szőlőbirtokkal rendelkező munkaadókat. Ezek után a számszerű adatok viszgálata következzék. Mintegy elöljáróban annyit el kell mondanunk, hogy a háztartásokat 3 kategóriába sorolták. Ennek nyomán mi is kategorizáltuk, éspedig a háztartásfő jogi helyzete szerint volt zsellér (helyben dívott kifejezéssel élve gazda) és alzsellér háztartás. Ezek összegzett aránya 60-75% között mozgott. A maradék (40-25%) tekintélyes csoport ilyetén minősítése - több okon elmaradt. Az okok között majdnem bizonyosan azok játszottak közre, melyekről a közteherviselés kötelezettsége alóli mentesség kapcsán már szólottam. Természetesen további személyeket sorolhatunk ide; itt találhatók az özvegyasszonyok, magános nők, obsitos katonák, nyomorultak stb. Ezek a személyek is mentesültek, a csoportra együttesen is jellemző módon, a közteherviselés kötelezettsége alól, máskor csupán a „fej" után kivethető dika összegét törölték e személyek kapcsán. Fontos megjegyeznünk, éppen a hivatalviselőkre, a közszolgálatot ellátókra utalva, hogy őket nem terhelték a dikális adóval. Arányuk 5 és 13% között ingadozott. Városi összesítő táblázat a nem nemes háztartásokról Évek 1816 1818 1819 1820 1821 Összes összeírt háztartások 650 648 680 678 683 Ebből a családfő állapota szerint - zsellér (gazda) 213 285 242 247 256 ennek %-ban kif. aránya 32,7 43,9 35,5 36,4 37,4 - alzsellér 203 165 192 194 189 ennek %-ban kif. aránya 31,2 25,4 28,2 28,6 27,6 - nem minősített háztartásfő 134 198 236 227 238 222