A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

FARAGÓ Tamás: Városi halandóság Magyarországon a 18–20. században

országos átlagértékek felé közelít. A főváros (és néhány „régi város", pl. Sopron) halandósági mutatói viszont az országos átlagnál lényegesen kedvezőbben alakulnak. Összességében azonban a 18-19. századi városi halandóság nem befolyásolta jelentős mértékben a magyarországi halandóság általános trendjének alakulását. Egyrészt, mint láttuk a városok és a vidék halandósága között Magyarországon kisebb az eltérés, mint Nyugat-Európában, másrészt a városi lakosság aránya a 19. század közepén kevesebb, mint 15 százalék és az első világháború előtt sem több az ország össznépességének ötödrészénél (Thirring Lajos 1963.). Összefoglaló Magyarország városainak 18-19. századi halandósági mintái különböző hatások keveredését mutatják. Városaink többsége méretét, építészeti megoldásait, lakásviszonyait, népsűrűségét, életmódját tekintve inkább félúton áll a nyugat-európai közép- és nagyvárosok és a magyarországi falvak között s ez a felemás helyzet halandósági mutatóikban is megmutatkozik. Utóbbiak a 20. századig rendszerint rosszabbak, mint a falusi adatok, ugyanakkor a természetes szaporulatot nem emésztik teljesen fel, így nem eredményezik a „városi temető" modell kialakulását. Ha egyenként nézzük a felvázolt halandósági modelleket, akkor azt mondhatjuk, hogy a „régi városokban" a negatív természetes szaporulat irányába mutató tradicionális nyugat-európai városi halandósági minta nem tudott kialakulni, halandóságuk többnyire nem emelkedett olyan mértékig, hogy feleméssze a természetes szaporulatot. A másik típus tagjai, a „parasztvárosok" ezzel szemben tulajdonképpen a falusi népmozgalmi modellből egyenesen a modern városi demográfiai viszonyokba mennek át az általunk viszgált periódusban, mintegy „kihagyják" a hagyományos európai városra jellemző demográfiai szakaszt. Valójában igazában egyedül Budapest az, amelynek népességtörténete lényegében direkt módon követni látszik a nyugat-európai városi halandóság változásának ívét. Vannak jelek ugyanakkor arra nézve, hogy egyes gyorsan fejlődő városok (pl. Szombathely, Miskolc) halandósága romlik a 19. század folyamán. Elképzelhető, hogy utóbbiak szintén Budapest, illetve a hagyományos városi halandósági modellek irányába indulnak el, ennek tisztázásához azonban még további kutatások szükségesek. Végigtekintve az összegyűjtött adatokon úgy érzem, hogy korántsem lehetünk elégedettek. Megállapításaink gyakran hipotetikusak, idősoraink rendszerint töredezettek s különösen az 1820-as évek előtti időszakra nézve mindössze nem konzisztens szórványadatokkal rendelkezünk a városi halandóságra vonatkozóan. Ezen túlmenően adataink minőségét illetőleg a felhasználható esettanulmányok számát és tartalmát sem érezzük kielégítőnek. Érvelésünkben elegendő számú és megfelelő mélységű elemzés hiányában túl gyakran kellett támaszkodnunk a nyers népmozgalmi arányszámokra, holott ezek bizonyító ereje meglehetősen korlátozott. Pedig a magyarországi városi halandóság témája nem érdektelen. Érdekes az, hogy bár modelljei nagyrészt eltérőek a Nyugat-Európában megfigyeltektol, a halandóság változásának 19. századi menetrendje ennek ellenére nagyjából megegyezik. Mindenképpen érdemes lenne a bevándorlók, illetve letelepedettek halandósági különbségére vonatkozó sharlini kérdésfelvetést is tesztelni. Utóbbi szerző hipotézise ugyanis önmagában is érdekes, ugyanakkor tudjuk azt, hogy az iparosítás előtti időszakban Magyarország népessége falun és városon egyaránt más házasodási és háztartás- illetve családalapítási mintákat követett, mint Nyugat-Európa (Andorka-Faragó 1985.). Elképzelhető tehát, hogy a sharlini hipotézis nálunk nem lesz használható. Foglalkoznunk kellene a nemek arányának változásával és ennek házasodásra-termékenységre gyakorolt hatásával (van der Woude hipotézis). Fentieken túlmenően meg kellene vizsgálnunk a 198