A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

FARAGÓ Tamás: Városi halandóság Magyarországon a 18–20. században

1869-1910 közötti népességnövekedésnek pedig több, mint kétharmada a bevándorlási többlet számlájára írható. (Kenéz 1905. és Thirring Lajos 1963. alapján számítva). Egybevág a fenti adattal az, hogy a születési helyre vonatkozó statisztikák szerint a századfordulón Budapest lakosságának közel kétharmada nem helyben született (Thirring Gusztáv 1925.). A nyers halálozási arányszámok azonban azt sugallják, hogy már az 1840-es évektől kezdve változik a főváros népmozgalmi helyzete. Budapest halandósága kezdetben lassabban, majd fokozatosan gyorsuló ütemben csökkenni kezd. Először a többi város halandósági mutatóit előzi meg, majd a 19. század második felében a nagytömegű vidéki népesség által meghatározott országos halandósági mutatónál produkál messze alacsonyabb értékeket (7. tábla). Mindebben a halandóság változásának időrendje a legérdekesebb. A közegészségügy igazi fejlődése, a 18. századi kezdetek ellenére csak az 1880-as évek utánra datálható (Englánderné 1930.; Gortvay 1953.; Máday 1973.). A lakásviszonyok javulása hasonlóképpen csak a 19. század végén kezdődik meg (Faragó 1992.). E változásokat tehát a halandóság 1840-es években meginduló csökkenése majd két generációnyi időtartammal megelőzi. Ráadásul a halandóságcsökkenési folyamat a bevándorlás növekedésével párhuzamosan megy végbe - utóbbi csúcsidőszaka ugyanis az 1850-1900 közötti időszakra esik. Ugyancsak magas - 25-30 százalék körüli - végig az egész időszakon keresztül az átlagosnál rosszabb csecsemőhalandósági arányszámmal rendelkező törvénytelen születésűek aránya (Madzsar 1916.; Laky 1930.). Mivel a termékenység tényleges csökkenése csak az 1870-es években indul meg, a születések és halálozások trendjének eltérése következtében a századfordulón rövid időre (1900. és 1910. között) a budapesti természetes szaporulat mérete megközelíti a bevándorlás nagyságát. Lényegében tehát a 19. század második felében Budapest a demográfiai átmenet jegyeit mutatja, továbbra is belesimulva az európai nagyvárosok népesedési mintái közé. A halandóság csökkenésének 19. század közepén történő megindulása szintén ezzel vág egybe. Az egyelőre megoldatlan fő kérdés viszont az, hogy ez az együttmozgás mivel magyarázható? Ugyanis a város egyéb mutatói (higiéniai és lakásviszonyok, egészségügyi ellátás, csecsemőhalandóság) a 19. század végéig a kezdődő javulások ellenére messze elmaradtak az említett európai nagyvárosokétól. Kisvárosi halandóság avagy a „régi városok" Magyarország úgynevezett „régi városai" többségükben elsősorban a Dunántúlon (az Ausztria melletti nyugati határszélen), a Felvidéken és Dél-Erdélyben (Szászföld) találhatók. Általában középkori eredetűek, őslakosságuk jelentős része német bevándorló, akik társadalmi, városszervezeti és építészeti értelemben egyaránt sok tekintetben követték a származási helyükről hozott régi közép-európai városi mintákat. Méretüket tekintve e városok nem túl nagyok, a 19. század közepén Pozsony kivételével mely 1848-ig Magyarország fővárosa - népességük általában 10-20 ezer fő között mozog (Thirring Gusztáv 1912). Hézagos adatokból arra következtethetünk, hogy sem a 18., sem a 19. század folyamán nem követik a halandóság alakulásának nyugat-európai, budapesti mintáját. Halandósági mutatóik - különösen a felvidéki városok esetében kedvezőbbek ugyanis a többi városénál (8. és 11. táblák). Igaz, hogy ugyanakkor termékenységük is viszonylag alacsony, így a jobb halandósági viszonyok ellenére természetes népszaporulatuk mérsékelt marad végig az egész időszak folyamán. Tekintettel arra, hogy a „régi városok" felé irányuló bevándorlás üteme is mérsékelt marad, népességük összességében csak kb. 50 százalékkal nő 1869 és 1910 között (ennek fele része a bevándorlás, fele része a természetes szaporulat következménye). E városcsoport halandósági mintájának egyik sajátossága a kiugróan rossz halandósági mutatókkal 191