A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

FARAGÓ Tamás: Városi halandóság Magyarországon a 18–20. században

állandó népességnél sokkal rosszabb továbbélési valószínűségekkel rendelkező ideiglenes bevándorló (Sharlin 1978.). Némileg más oldalról közelítve a kérdést van der Woude (1982) szintén megkérdőjelezi a „városi temető" modell általános érvényét az iparosítás előtti időszakra vonatkozóan. Megállapítása szerint a negatív népességszaporulat előfordulása rendszertelen, magyarázata elsősorban a kiegyenlítetlen nemi arányra vezethető vissza. A stagnáló illetve csökkenő természetes szaporolatú városokban rendszerint nőtöbblet mutatható ki, ami utóbbiak rosszabb házasodási lehetőségeit és végső fokon alacsonyabb termékenységet, kisebb természetes szaporulatot eredményez. A 18. század végétől - a 19. század elejétől lassú változások történnek a városok népesedésében. Először csökken a felnőttek és a gyermekek, majd a 19. század közepe után a csecsemők halandósága is. A városok és a vidék közötti halandósági különbségek azonban csak az első világháború után egyenlítődtek ki, számottevő részük ekkor lett képes önmaga reprodukciójára (Bairoch 1988.; Davis 1973.). Sharlin szerint valószínűleg itt is közrejátszottak a vándormozgalmak mégpedig oly módon, hogy természetük megváltozott. Növekedett a nők vándorlása valamint a vándorlók - elsősorban az iparoslegények, napszámosok - házasodási lehetősége. Utóbbi arra vezethető vissza, hogy egyrészt csökkent a társadalom zártsága a házasodást tiltó céhek, városi hatóságok megszűnésével illetve átalakulásával másrészt a gyorsuló gazdasági fejlődés, a bővülő munkalehetőségek elősegítették az önálló, független családok és háztartások alapítását (Sharlin 1978). Érvelése beleillik abba a megközelítésbe, melyet Neil Tranter ad a halandóság 19. századi csökkenésével kapcsolatban: tudniillik, hogy nem célszerű azt egyetlen fő okkal - pl. a mikroorganizmusok virulenciájának csökkenésével, vagy a táplálkozási viszonyok megjavulásával - magyarázni. Az Európa-szerte egymáshoz gyakorta igen hasonló időpontban és ütemben lejátszódó halandóságcsökkenési folyamatok (közkeletű néven a „demográfiai átmenet") mögött egyaránt megtalálható a táplálkozás, a higiéniai viszonyok és általában a lakás- és életkörülmények javulása, a közegészségügy, valamint az orvostudomány fejlődése, továbbá a népességösszetétel és a népesedési folyamatok módosulásai éppúgy mint bizonyos társadalmi jelenségek - pl. a nők iskolázottságának növekedése vagy akár a vándormozgalmak jellemzőinek megváltozása (Tranter 1985.). Érdemes végezetül néhány konkrét adatot felidézni. A nagyobb európai városok nyers halálozási arányszáma a 18. század folyamán rendszerint 30-40 ezrelék körül mozgott, míg a születéseké többnyire ennél valamivel alacsonyabb volt, ami az esetek többségében negatív népszaporulatot eredményezett. Ez a helyzet lényegében a 19. század közepe körül változott meg, s a századforduló környékére már a legtöbb helyen 10 ezrelék körüli természetes népszaporulattal találkozunk (1. tábla). Külön nézve a halandóság egyik legfontosabb tényezőjét, a csecsemőhalandóságot a 18. század végén még 250-300 ezrelék körüli értékeket látunk, de ezek már a 19. század közepén csökkenésnek indulnak és az első világháború előtt általában mindössze 100 ezrelék körüliek (2. tábla). A 19. század elejére lényegesen javul a továbbélési rend is, az élveszületetteknek már több, mint fele megéri a felnőtt kort (3. tábla). Jól végigkísérhetek a fenti folyamatok Bécs város természetes népmozgalmának alakulásán is (4. tábla). Utóbbinál egyébként figyelemre méltó a halandósági adatok 18. század végi - 19. század eleji mélypontja, mely egybeesik a bécsi manufaktúraipar kibontakozásával (Ehmer 1980.), jelezve azt, hogy a korai iparosítás egyes esetekben lényegesen ronthatott a lakosság életkörülményein és továbbélési valószínűségein. (Megjegyzendő: Bécs fenti adatai nem mindenben általánosíthatóak - John Pattén (1978) például a 17. századi Angliában a textilipari városok esetében éppenséggel jobb halandósági viszonyokat talált.) 183