A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

FARAGÓ Tamás: Városi halandóság Magyarországon a 18–20. században

VÁROSI HALANDÓSÁG MAGYARORSZÁGON A 18-20. SZÁZADBAN FARAGÓ TAMÁS Jelen írás tulajdonképpen munkahipotézisnek készült. 1 Alapvető célunk a hagyo­mányos magyarországi városi társadalmak halandósági viszonyaival kapcsolatos problé­mák leltározása és a jelenleg rendelkezésre álló adatok összegzése annak érdekében, hogy kijelölhessük azokat az irányokat, amerre a részletkutatásoknak, esettanulmá­nyoknak véleményünk szerint érdemes elindulniuk. Időben az első világháborúig jö­vünk el, bár kitekintésül és a fejlődési trendek illusztrálására időközönként használjuk az 1940-es évekig terjedő halandósági adatokat is. Vizsgálati alanyainkat a magyaror­szági közép- és nagyvárosok képezik, az 5000 főnél kisebb népességű és mezővárosi rangú illetve típusú településekkel csak érintőlegesen foglalkoztunk. A vizsgálati kör kijelölése talán pongyolának tűnik, de munkánk jelen szakaszában célunk inkább a leltár és a problémafelvetés volt, mint minuciózus definíciók és teljességre törekvő városi adatkataszterek összeállítása. Célszerűnek véljük, ha bevezetőül a kora újkori európai város halandóságának képét vázoljuk fel, mintegy keretet képezve a magyarországi adatok elemzéséhez. A hagyományos európai városok halandósági viszonyai a 16-19. században Bár az iparosítás előtti korszakban a népességtörténeti vizsgálatok során ugyan­azon kérdések merülnek fel a városokban, mint vidéken, s nagyjából ugyanazok a népesedési folyamatok játszódnak le mindkét helyen, a városoknak mégis speciális népességtörténetük van (Bairoch 1988). Eltérnek utóbbiak ugyanis a vidék népességi viszonyaitól a halandóság és a migráció mértékének, szerkezetének, fontosságának tekintetében és más a bennük lejátszódó fő népesedési folyamatok időbeli lefolyása, a népesedés „menetrendje" is. Míg a kora középkorban vagy a jelenben talán kisebb a városi és vidéki népesedés szerkezete és folyamatai közötti különbség, addig az újkor­ban - különösen az ipari forradalom kezdetétől a huszadik század első évtizedéig ter­jedő időszakban - a városok népességtörténete a vidékétől határozottan eltérő jegyeket visel magán. Közhely ma már a népesség- és várostörténeti irodalomban az a tétel, hogy a kora újkori nyugat-európai városok a népesség „temetői" ('úrban graveyards'). A 17-18. században e városok természetes szaporodása többnyire negatív, rendszerint többen halnak meg bennük évente, mint ahány újszülöttet keresztelnek a templomokban. Az iparosítás előtti korszak városa a kutatók szinte egyöntetű megállapítása szerint a környező falvak emberanyagából tartja fenn magát, még inkább azok terhére növekszik 1. A Hajnal István Társadalomtörténeti Egyesület 1992. június 11-12-i kékedi várostörténeti konferenciáján elhangzott előadás kibővített változata. 181

Next

/
Thumbnails
Contents