A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

RÉVÉSZ László: Készenléti íjtartó tegezek a magyar honfoglalás kori sírokban

A tárgyalt eszköz felbukkan a régészeti leletek közt is. Különösen fontos számunkra az a töredék, mely a barabai steppe Oltár nevű lelőhelyén, az 1. kurgánból került elő

37 (15. kép). Sajnos az ásató, miután nem ismerte fel a bizonyára szép számú veret egybetartozását és rendeltetését, csak azokat közölte, melyek eredeti helyükön, bőrmaradványba ágyazva maradtak fenn. A készenléti íjtegez szájnyílása alatt két sorban egymással szembefordított, gyöngy sormintás alapból kiágazó hármas levélcsokrok láthatók. Alattuk három, szenmurvot ábrázoló veret helyezkedik el. A szenmurvokat három rozetta követi, s itt a veretsor sajnos megszakad, többi részét nem ismerjük. Fennmaradt viszont, a kompozíció jobb oldalán, eredeti bőr alapra szegecselve a függesztőveret. Karikájából jól láthatóan elágazik a függesztőszíj maradványa. E lelet kétségbevonhatatlanul igazolja a verettípus funkcióját, használatának módját. Mindezen túl számunkra az a legfontosabb eredmény, hogy a fent bemutatott türk készenléti íjtegez felépítésében, díszítésében teljesen megegyezik azokkal, amelyeket a honfoglaló magyar sírokban találtunk. Egy szerencsés lelet megőrzött számunkra egy teljesen épségben maradt bőr készenléti íjtartó tegezt az Észak-Kaukázusban, Moscsevaja Balka temetőjében. A fegyver bal oldala és szájnyílása egyenes, jobb oldala a felajzott íj alakját követi. Felső részén ezüstlemezes korong ékesíti, csakúgy mint honfoglalás kori leleteink esetében (16. kép). Az íjtegezt III. Leó (717-745) solidusa keltezi.

38 V. Összefoglalás Az eddig elmondottak alapján megállapíthatjuk: A készenléti íjtartó tegezek a VIII-X. században ismeretesek voltak szerte a steppén, a nomád harcosok mindenütt használták azokat. Felbukkannak Közép-Ázsiában és a barabai steppén, a Vjatka-vidéken és Észak-Kaukázusban csakúgy, mint a honfoglaló magyar vitézek sírjaiban. Az ékes, véretekkel díszített példányok azonban X. századi régiségeinknek csak egy területileg zárt csoportjában, a Felső-Tisza vidékén fordulnak elő. Mindenképpen rangjelző tárgyaknak tekinthetjük ezeket, csakúgy, mint a tarsolylemezt, az arany- vagy ezüstveretes szablyát és övet. Azoknak az azonos rítus szerint, hasonló rangjelző tárgyakkal eltemetett vezéreknek a hatalmi jelvényei közé tartoznak, akik véleményem szerint a X. század első felében uralkodó nagyfejedelmek közvetlen, belső kíséretének tagjai voltak.

39 Rangjelző tárgyaik nagy része azonos műhelyben készülhetett (tarcali, rakamazi, karosi, geszterédi szablyák, tarsolylemezek stb.), s úgy látom, érvényes ez a megállapítás íjtartó tegezeikre is. Díszítményeik a formai változatosság ellenére azonos művészi körbe sorolhatók, egy műhely munkájának tekinthetők. Jó részük archaikus vonásokat hordoz. Különösen igaz ez a karosi 11/52. sír íj tegezének felső veretsorára, melynek kiképzése (áttört ezüstveretek alatt aranyozott bronzlemezek) a bimetallizmus kiváló példája. Ez a technika azonban nem volt a honfoglaló ötvösség jellegzetes vonása. Archaikus vonásokat őriznek a karosi III/ll. és az eperjeskei 2. sír négyzet alakú íj tegezdíszei is, melyek párhuzamai azonosak a karancslapújtői öv kapcsán bemutatottakkal.

40 Mindez arra utal, hogy tulajdonosaik a honfoglaló magyarság első két generációjának tagjai voltak. 37. Gyerevjanko, E. L, 1988. risz. 40. 38. Bálint Cs., 1988. 28-29., Abb. 8. Bálint Cs. hívta fel a figyelmet e lelet kapcsán elsőként arra, hogy a készenléti íjtartó tegezek már a mongol korszak előtt megjelentek: uo. 29., 42. j. 39. Révész L., 1989. (Sajtó alatt), ua. 1990. 3-11. 40. Dienesl., 1964. 18-40. 46