A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

VIGA Gyula: A tésztakészítés sajátos eszköze a magyarságnál (csigacsináló táblácskák)

Összefoglalás helyett A csigacsinálók formáinak, típusainak rövid ismertetése több, eszközünk szempontjából is lényeges vonatkozásra utal még. Mindenekelőtt arra, hogy az apró szerszámok díszítettsége, gondos megmunkálása önmagában is jelzi megkülönböztetett szerepüket: díszítő és ajándék funkciójukat. S ha figyelembe vesszük azt is, hogy a fa, de különösen a kerámia és öntött réz példányok - bordáik minősége miatt - gyakran alig alkalmasak a tésztakészítésre, ill. csak gyengébb minőségű munka elvégzésére jók,

55 akkor valószínűnek tűnik, hogy ezeknek a díszes eszközöknek főleg „társadalmi" funkciójuk volt - az egyszerű nádbordák mellett: szerelmi ajándékok voltak elsősorban, amit a díszítmények rendje, a felbukkanó szövegek, jelek, monogramok, évszámok is hangsúlyoznak. A fa, kerámia, fém, szaru stb. példányok csak kis körzetekben, helyi ízlésbeli indításból, lokálisan elterjedve épültek be a mai Magyarország keleti felében általánosan használt szövőbordaszerű eszközök közé. A helyi formák általában megmaradtak egy-egy kistáj határain belül, s annak ellenére nem jutottak el más régiókba, hogy a készítők piacokon és házalva is árulták azokat. Figyelembe véve eszközünk elterjedési területét, a ránk maradt példányok lelőhelyeit, azok datálását, valamint a szóföldrajzi adatokat, meg kell kísérelnünk választ adni e tárgytípus kialakulásának, történetének alapvető kérdéseire, még ha azok nem is igazolhatók egyértelműen. A legkorábbi ismert példányok és a gyűjteményi anyag szóródása azt sejtetik, hogy eszközünk már a XVIII. század utolsó harmadában ismert volt Debrecenben, s talán közvetlen környékén is. Bizonyára az sem véletlen, hogy az ugyancsak korainak tűnő, kecskeméti példány szintén polgárosultabb, városi környezetből származik. S itt az eredet kérdéséhez érkezünk, hogy a csigacsinálás legkorábbi eszköze a szövőborda, melynek „ötletéből" később sajátos, speciális formák alakultak ki rézművesek kezén. Ám ennek határozottan ellentmond az, hogy ez az igényes, sok tojást igénylő tésztaféle aligha lehetett részese a XVIII. századi vagy még korábbi jobbágyi-paraszti táplálkozásnak. Inkább az tűnik valószínűnek, hogy készítése nemesi-polgári környezetből ered, s ehhez már bizonyára igen korán speciális eszköz állt rendelkezésre. E tésztaféle készítésére, előállítására a paraszti háztartásban régtől jelen levő eszköz, a szövőborda is alkalmas volt. Ennek révén valósulhatott meg - elsősorban a múlt század közepétől, az életszínvonal és a paraszti táplálkozási kultúra nívójának emelkedésével - e tésztaféle „adaptálása" a paraszti konyhán, ahol aztán megkülönböztetett szerepét a közelmúltig megtartotta. Nem zárható ki persze az sem, hogy a nemesipolgári háztartásokban is nádbordaszerű eszközön „született" meg először ez a tésztaféle. Az azonban aligha valószínű, hogy a parasztasszonyok szövőszékbordájáról indult volna a nemesi-polgári, városi konyhák felé. Figyelembe véve az elnevezések változatosságát, a formák gazdagságát az ország keleti felében, továbbá azt, hogy Nyugat-Magyarországon máig sem terjedt el általánosan ez a tésztaféle, úgy vélem, hogy eredetét mindenképpen a Tisza mente, s főleg a Tiszántúl változatos táplálkozási kultúrájában kell keresnünk, s nem kizárt, hogy éppen a cívis város, Debrecen környékén. Mindez persze újabb, s egyelőre - adatok hiányában - meg nem válaszolható kérdést is felvet: nem tudjuk ugyanis, hogy ez a tésztaféleség etnikus specifikum-e a magyarságnál vagy annak párhuzamai, netán előzményei. Mátyus István Diétetikájában említi, hogy hozzánk a laskákdX (összefoglaló név) Norinbergiábóí hozzák, s már a XVIII. században szerepel nürnbergi száraz tészta egy szebeni, 55. Erre már Ecsedi is felhívta a figyelmet (1935. 46.). Utal rá Csilléry Klára is, aki a szerelmi ajándékok kapcsán kifejti, hogy a túldíszítés gyakran rontja a tárgy eredeti, funkcionális értékét. Csilléry Klára 1976. 121. 479