A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

VIDA Gabriella: A gönci fazekasság

alapon violett (mangánfekete) és zöld színűek. A tejesedények kisebb hányadát virágozták ki, ezek sajátosságai megegyeznek a tálak, tányérok virágmotívumaiéval, minőségével. Minden esetben maguk készítette ecsettel festették, ami nagy foltot hagyott. Szélük alatt nagy levelekből álló, vagy szervetlen, levelek és pöttyök alkotta koszorú, aljukon egy nagy virág - legtöbbször margaréta - van (10-11. kép). A virágdíszek színei a fehér-zöld-barna és ezek árnyalatai, néha kék. Edénytípusok Az, hogy a fazekasok saját közösségén belüli elnevezése tulajdonképpen kifejezi az adott fazekasközpont jellegét is, Kiss Lajos,

35 de Kresz Mária tanulmánya

36 óta minden kétséget kizáróan bizonyított. Jellemzi-e tehát szemléletesebben valami a gönci fazekasságot, mint a helyi nevük: csuprosok? A XX. században, a keménycserép tányérok megjelenését követően valóban a készített edények döntő többségét a tejescsuprok., tejesfazikok tették ki. Ezek a tejesedények meglehetősen állandó, alul hasasodó formák, a szájuk és a torkuk széles, fülük az álló peremből indul ki. Minden olyan díszítési technikát és díszítményt alkalmaztak rajtuk, amit Göncön egyáltalán használtak. Különösen kedvelték a pondzsiázott (9. kép), berázott és a cirkás, márványozott (6. kép) díszítést. Természetesen Göncön ennél sokkal többfajta edényt készítettek (táblázat). A szilkék, szélkék hasas formájúak, álló pereműek voltak, fülük az álló peremből indult (12. kép). Mindenféle díszítőeljárást szívesen alkalmaztak rajtuk. A legtöbb ismert darab fehér alapon violett és zöld spongyázott díszítésű, de szívesen használtak együtt többféle díszítési technikát rajtuk (8. kép). A bögrék helyi neve kiscsupor vagy félliteres. Kívül-belül mázasak, formájuk és díszítésük nagyon változatos. Találunk köztük egyenes oldalú, kihajtott pereműt, általános volt a kicsinyített tejescsupor, de az alul kissé megtört, felfelé kihajló oldalú forma is. Kivirágozott változata a tejescsuporhoz hasonló: egy tőből kiinduló három-négy szál forgórózsa, körbefutó motívum ritkán található rajtuk (7. kép, 13. kép). Annak ellenére, hogy a tálmunka az 1920-as évektől jelentősen csökkent, kellő számú edény van a közgyűjteményekben és a fazekasok családtagjainál ahhoz, hogy említést tehessünk róluk. Nagyméretű tálra disznótorkor, különböző összejöveteleken és aratáskor volt szükség, ahol a vasháromlábon ebben melegítették meg, s belőle ették az ételt. A tálak formai hasonlósága mindvégig megmaradt: kis fenekű, mély tálak, peremük általában keskenyen kihajtott. Két oldalán kívül kis lapított fül található, ami a legutóbbi időkben maradt el (14. kép). Többnyire virágozottak, sárgás-szürkés-világosbarna alapszínűek. Legtöbb az ún. emberes tálkákból maradt meg, melynek méretei kivétel nélkül: 23(szá)x22(aá)x8(m) cm±l cm (RM: 52.539.1. (11. kép), RM: 52.539.2., RM: 52.539.3., RM: 55.50.1. (15. kép), RM: 55.49.1., RM: 55.46.1. (10. kép). A levesestál alakját kapta a szűrőtál, a lyukastál is, amelyet vagy egyszínűnek hagytak, vagy kivirágozták a tálakhoz hasonló motívumokkal. Ugyanilyen formája van a potyának, aminek az alján a szűrőtálétól nagyobb lyukak voltak (HOM: 89.20.12.). Szilvalekvár főzésekor passzírozáshoz használták. A műveletet potyózásnak hívták, innen ered az edény neve is. Készítettek még tarkedlisütőt és bödönX is. Az utóbbi formája a szilkéhez hasonló, de annál méreteiben sokkal nagyobb edény volt, és csak megrendelésre készült. Koron35. KissL., 1914. 36. Kresz M., 1960. 446