A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

VIDA Gabriella: A gönci fazekasság

A mázat ólomgelét (glét) és kovakő őrleményéből készítették. Az ólomgelétet mázsaszám rendelték meg Mezőtúrról vagy Budapestről, kereskedőktől. A békasónak nevezett kova folyami kavicsot a közeli Hernádból gyűjtötték. Tűzben kiégették, ott „elvirított, mint a rózsa", majd hideg vízbe dobták, hogy a felizzott rész leperegjen róla. Azt vasmozsárban porrá törték, s aztán átőrölték. A külön-külön őrlés után egyszer összeőrölték az ólomgeléttel, aztán mindig a szükséges mennyiségben vízzel oldották. Általában színtelen volt, de keverték kaolinnal, oxidos festékekkel is. Befolyásolta ezt az alapszín, s nem mindegyik festékkel tűrte a keverést. A két világháború közt a boltokban meg lehetett vásárolni a kvarclisztet és az ólomgelétet is, de külön-külön csomagolva. Ezt egyszeri összeőrléssel a fazekasok vegyítették. Az ötvenes évek elején már eleve keverékben szerezték meg, de még akkor is egyszer összeőrölték. Egy kemencényi edényhez 12-13 kg kellett. Nemcsak nehezen lehetett hozzájutni, de igen drága is volt, ezért nagyon spóroltak vele. A mesterség elhalásának egyik oka éppen a máz, a zománc beszerzésének megnehezedése volt. A mázazás és eszközeire hasonlítottak az alapszín festéséhez. Bal kézben tartották az edényt, jobbal merőkanállal öntötték rá az azonnal rászáradó mázat. Kényes volt, nagyon vigyázni kellett a használatakor. A szilkék, edények belsejére könnyebb, azaz hígabb oldatú máz került, mert takarékoskodtak vele. Gyakran az edényeket egyszerűen belemártották a mázat tartalmazó edénybe, majd száradni hagyták. Ezt követte a második égetés, aminek a neve tisztálás, mert a „máz ilyenkor mindent kiadott". Nyolc órán át tüzeltek, fától függően 3-4-szer kellett tüzet húzni. Felülről, a szopólyukból figyelték a folyamatot. Ha olvadt a máz, mán ered, mondták. Ha a benéző az edény falában, mint egy tükörben meglátta magát, akkor már nem tettek több fát a tűzre. Díszítés Legegyszerűbb díszítés az edény nyakára még a korongról való levétel előtt húzott csík volt. Ezt néha kaolinos ecsettel tették meg, ekkor galárisX festettek rá. Ha túl száraz volt az edény virágozásra (növényi motívum ráf estesére), akkor berázták egy-két-három színnel, mindig megvárva az előző szín megszáradását. Régen „fehér gordony virággal", később kb. 20 cm hosszú cirokszálak alkotta köteg festékbe nyomásával és edényre szórásával díszítettek így. „Ha siettünk, nagyokat csaptunk, ha nem, kisebbeket." Ha a teljesen friss festékre egymásra rázott színt az edény vízszintes helyzetben való gyors forgatása által egymásba futtatták, akkor márványos, azaz cirkás díszítésűnek mondták (6. kép). Az alapszín nélküli vagy már alapozott edényre is került ritkábban eresztgetés. Az edényt bal kézbe fogva, a jobbal a festékmerő kanállal három-négy helyre öntötték az alapszínnel ellentétes árnyalatú festéket. Ezeket a hatalmas cseppekhez hasonló festékfoltokat néha tovább díszítették: függőlegesen futó kettős, különböző színű levélsorral vagy virággal. A csíkot ekkor kilevelezik. A díszítés, a tarkázás másik egyszerű változata a gurguly ával vagy ujjal való festés. Ilyen a bábozás: egy-három ujjat előbb a festékbe mártva, majd az edény oldalához (7. kép) különböző alakzatban nyomkodva készült. Az ökörhúgy gurgulyával húzott függőleges, széles hullámvonal. Gyakran alkalmazták e két díszítést együtt, vagy az ún. zeg-zug mintával, ami a farkasfogazás helyi neve (8. kép). A XX. században készült edények jelentős részén alkalmazták a szivacsos díszítést, gönci nevénpondzsiázást, pongyiát (9. kép). A boltban vett lukacsos szivacsot különböző geometrikus alakúra vágták, élüket előbb festékbe mártva, majd az edény oldalára nyomkodva díszítettek vele a legváltozatosabb formákban. Szinte kivétel nélkül fehér 444