A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

VIDA Gabriella: A gönci fazekasság

fazekasmester maga rakta fel az égetőkemencéjét, ill. a kezdő mesterét egy-egy idősebb csupros (a Veres Jánosét pl. 1907-ben Rimán István). Később kőművesmesterrel készíttették a korábbi kemencék alapján. Alapja négyszögletes, fala téglából van, oldalán a berakáshoz szükséges nyílással. A tetején a felszabaduló gőzök és gázok szabad kiáramlásának megkönnyítésére, valamint az égetés folyamatának ellenőrzése végett szopólyuk

34 található. Rostjai téglából sakktáblaszerűen vagy sugarasan voltak beépítve, a tapasztását kívül-belül minden évben gondosan felújították. A rost alatt jobbra és balra két tüzelőnyílás található. Az első égetés neve a zsendítés. Ha a kemence hidegebb volt télen, mint a műhely, akkor kicsit befűtötték berakás előtt. Amikor kézmeleg lett, megkezdték az edényeket berakni. Mindig vegyes edényt égettek, de szigorúan megszabott sorrendben és módon történt a kemencébe helyezésük. Az edények égetése nagy tapasztalatot és szakértelmet kívánt. Az edényeket lehetőleg a rost közötti lyukakra helyezték, hogy azokat a láng jobban érje minden oldalról. A második és a többi sort elcsúsztatva kellett egymásra tenni, hogy a felszabaduló pára és a gőz akadálytalanul tudjon a kemence tetején távozni, s ne nyomják össze egymást. Ha nem voltak egyforma magasak az edények, akkor kisebbekkel hoztak egy-egy sort vízszintesbe a következő sor alatt. Az edényeket érték és fontossági sorrend szerint rakták a kemencébe. Alulra, ahol a tűz és a hő leginkább éri, s így legszebbé ég ki, a legféltettebb edények kerültek. A megrendelésre készítetteknek külön csináltak helyet a kemence közepén alul, ha pedig nem volt ilyen, akkor a szilke, fazék és tejescsupor került alulra, ugyanis ezek hozták a legtöbb pénzt. Ezek az edények innen kapták az aljmunka elnevezést (5. kép). A tálat, tányért úgy helyezték egymás mellé, hogy csak egy helyen érjék egymást, nehogy összeragadjanak, mert akkor az egyiknek „meg kell halni", vagyis a kiszedéskor széttörik. Mind a fennálló, mind a laposedények berakásánál ügyeltek arra, hogy a sorok végén az utolsó edény érje a kemence falát, különben támaszték nélkül eldőlhet az egész sor, és az összes rajta lévő termék tönkremenne. Erre szolgált a szög: valamilyen kisebb edény, legtöbbször cserépalátét, helyi nevén téglitálka. Amikor már kevés laposedényt készítettek, akkor a tejesedények tetejére, illetve oldalra, esetleg szögnek kerültek a tálak és tányérok a kemencébe. Egy kemence edény kétszeri égetéséhez kb. 7-8 mázsa fát tüzeltek el. Az első égetés, a zsendítés 6-7 órába került, kb. 15-20 percenkénti tűzretevéssél. Túl gyorsan nem lehetett égetni, mert a gyors hőemelkedéstől „elpállanak", elcsattannak az edények. Az égetéshez két szerszámot használtak: a szénvonót, valamint a fogót, ami vasból készült. A szénvonóval parazsat húzták ki, a fogóval pedig a forró edényt szedték ki a meleg kemencéből. A tüzelésnek meghatározott rendje van: első égetés az ún. tüzesítő, amikor a tüzelőnyílás előtt félméteres, vastag fát gyújtottak meg. Ezt követi a lángoló égetés, vagyis méteres vékony fa égetése a lyukakban. A harmadik tüzelés a felső, szopólyukakon szHánccsal tüzelés, ha a fazekas úgy vélte, hogy felül nem elég magas a hőfok, nem égtek ki jól az edények. A parázs kikaparását a tűz húzásának hívták, és zsendítésnél fától függően kétszer-háromszor kellett elvégezni. A kihúzott parazsat vízzel leöntötték, a faszenet pedig a kovácsok, vagy az asszonyok a vasalókba megvásárolták. A festés utáni első égetés, a zsendítés után a kemencében hagyták kihűlni az edényeket, s hidegen szedték azokat a konyha földjére. Edényfajták szerint csoportosították őket, majd gondosan letörölték a port róluk, mert az agyag- és porszemcséken megfolyt, megszaladt a máz. 34. Román J., 1965.376. 441