A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

HOFFMANN Tamás: A parasztházak fűtése (Előzmények, technikai megoldások. – Európai vázlat)

A kéményt eleinte hozzáillesztették az épülethez. A kéményes lakóhelyiség a a„caminata stuba" vagy „caminata cantera", gyakorta pedig a jelző önálló kifejezéssé, főnévvé vált. (Ez történt az oroszban is: komnata). Az épülethez kívülről illeszkedő kémény építési hagyományát talán legtovább az Alpoktól délre, illetve ÉszaknyugatEurópában őrizték meg. (Az angolok később - a füstvezeték mintájára - csaknem minden közművet a ház falán kívül vezettek, ettől a szokástól csak a vasbeton szerkezetű épületeknél tértek el.) Nem lehetetlen az sem, hogy az Alpokban, ahol a télen át rendszeresen fűtött és füsttelenített helyiségek iránt a korai középkor előkelői először támasztottak széles körben igényt, az udvarházak fürdőépületeiben is laktak telente. Itt kőből, téglából, vagy az i. sz. I. évezred végén már csuprokból rakott kályhákat építettek. Svájcban a várak és a városok XI-XII. századi régészeti rétegeiben már gyakori leletek a kályhaszemek. Délnyugat-Németországban pedig a XIII. század első felétől kezdve bizonyítható a kályhák építése. Az Alpok völgyeiben - az egykorú oklevelek szerint - a XIII. században az arisztokrácia, később a városi polgár és a XV. században már néhol a paraszt is épített magának kályhával fűtött helyiségű házat. Megközelítőleg két évszázadba telt, amíg a társadalom valamennyi rétegét áthatotta a lakáskultúra új divatja, de még ezt követően is nagyon sok parasztházat építettek kályha nélkül - a divat tehát nem lett általános. Földrajzi terjedése is ellentmondásos. Noha az Alpoktól északra és keletre a XIII-XIV. századi gótikus kályhaszemek szokásos leletei a várásatásoknak, Lübeckben csak a XV. század végéről maradtak fenn ilyen bizonyítékok. Ezt követően azonban (a XVI-XVII. században) a kályha teljesen általánossá vált Közép-Európa nemesi és polgári otthonaiban, meghódította tehát a városok és vidék rangosabb házait. A gazdaság XIII-XV. századi prosperitása a tengermelléki városokban megemelte az igények színvonalát és jótékonyan előmozdította a jobb minőségű lakásviszonyok építészetét. Az északi német városokban és a Keleti-tenger kikötőiben a telek beépítésének sémája az alábbi lett: a XII. században még csak gerendaácsolatokból építenek egyetlen helyiségből álló házat, a XIII. században e ház mögött egy újabb épületet emelnek, rendszerint kőből vagy téglából, ezt konyhaként használják és a század végén már kéménnyel látják el, a XIV. században a gerendaépítmény helyett többszintes teremházat emelnek kőből vagy téglából, aminek felső szintje és padlástere raktárnak való. A konyha mögött gerendából még egy épületet ácsolnak, ami a szolgák, matrózok stb. szállása. A XV. században a telek utcafrontján álló kőépület végét oly módon építik át, hogy a konyhaépület helyett egy emeletes lakóépületet emelnek, ezt mintegy hozzáépítik az első, raktárépülethez. A konyha földszintje marad a konyha, az emelete pedig alvóhelyiség. Esetleg itt különítik el a szobát is, amit a már megépített kéménybe csatlakozó kályhával fűtenek. A szoba kialakítása tehát a XV. század második felére esik. (Gottland szigetén lévő kereskedőházakat vagy Bergen polgárházait a XIII. században még egyáltalában nem fűtötték kályhával.) A déli német tájakon jóval korábban észlelhetők a változások. A Harz XIV. századi városaiban már az egykori források is szobákra engednek következtetni a polgárházakban. Ezeket a helyiségeket itt dornse, dorntze (vö. ófelnémet turnitza) néven emlegetik. Ez a kifejezés itt eredetileg a fürdőházra (vagy a szárítóra) vonatkozott. Lehet, hogy itt is (miként az Alpokban később tapasztalták) a parasztház mellett külön házikó állt, amit fürdőként használtak. Mindenesetre a Harz XV. századi városaiban a dorntzen nevű épületrészt már kályhával fűtik és ezt később így tették a parasztházakban is. A XIII. század közepén még lakott, majd elnéptelenedett Hohenrode falu házaiban két helyiség volt. A nagyobbikban nyílt tűzhely maradványait találták, a kisebbikben néha kályhacserepeket. A sváb és a frank tartománytól délre, a Duna völgyében, a XIV-XV. századi parasztházak alapterülete rendszerint 12-15x8-10 m. A legegyszerűbb megoldás az . ' 395