A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

HOFFMANN Tamás: A parasztházak fűtése (Előzmények, technikai megoldások. – Európai vázlat)

A lombard síkság és a hágóktól tagolt alpi táj lakásviszonyai ekkor még sokban emlékeztettek arra az állapotra, ami később Kelet-Európában konzerválódott.

10 Ettől a lakáskultúrától Skandinávia falusi lakossága is csak az ipari forradalom hatására vált meg. A kemence füstjétől szennyezett otthon ugyanis általánosan ismert volt Skandinávia egész területén, a nagyoroszok, a kisoroszok és a fehéroroszok tájain, az ukránok házaiban, továbbá a lengyelek körében, a Baltikumban, a szlovákoknál, a morváknál és a cseheknél, a magyaroknál, a horvátok körében és a szlovéneknél is. Ezeken a területeken csaknem mindenütt fenyőgerendákból ácsolták a házakat, de a lombos erdők övében a gerendavázas fonott és tapasztott falú építkezés volt szokásos. Jóllehet a házak építésmódjában, az anyagok használatában adódtak különbségek, azonban valamennyi szláv nyelvben volt egy közös szó, apecs, amivel a kemencét jelölték. Ennek az építménynek több funkciója volt a parasztházakban. A XIX. századi néprajzi feljegyzések készítői azt tapasztalták, hogy ebben a kemencében sütöttek kenyeret, ebben főzték ételeiket, ezzel fűtötték lakásukat, a fürdőházakban ezzel fűtöttek, a lakóházakban (ha hasáb alakú volt) ennek tetején aludtak, a padkára épített kemence alatti üregekben szárnyas jószágot tartottak, oldalához rakva vagy a tetejére téve tüzelőt (vagy más nyersanyagot) szárítottak, végül a kemence belseje búvóhely is volt, ha adószedők, rablók, fosztogató katonák törtek rá a parasztra. A kemence tehát megőrizte a tűz hőenergiájának egy részét, nagy fűtőfelületével szétsugározta, de hátránya volt, hogy a tűz égéstermékei bepiszkították a helyiség levegőjét. A rómaiak padlófűtéssel segítettek magukon, ez azonban nagyon megdrágította az építkezést. Kő- vagy téglafalakra, a járószint kő- vagy téglaborítására volt szükség; a szegényebb néposztályok lakásviszonyai tehát változatlanok maradtak. A palotákban, a közfürdőkben, a vidék előkelőinek otthonában azonban ez az építés- és fűtésmód mindenütt terjedt az imperiumban. Az épületek és a velük kapcsolatos műszaki tudás nem enyészett el maradék nélkül a provinciákban sem. Észak-Itália, DélFranciaország városaiban az élet folyamatosan ment át a középkor hétköznapjaiba. Másfelől a mondott területen divattá vált olyan kő- vagy téglaházat építeni, amelynek földszintje a tűzhelyközpontú lakótér, emelete pedig a hálókamra. Itt a földszintet az első emelettől vagy fafödém választja el, vagy egy boltozat. A Rajna-völgyben például, ahol mintegy másfélszáz XII-XIII. századi épületmaradványt lajstromoztak, megkülönböztethető három épülettípus: a) curtis (erődítés nélküli gazdasági udvar, főépülete lakóház, mellette gazdasági épületek, hozzájuk csatlakozó szántóföldekkel), b) turris (lakótorony, melyhez gazdasági épületek csatlakoznak, s az egész csoport rendszerint el van kerítve), c) arx (toronyépítmény, hozzá tartozó melléképületekkel, rendszerint bekerítve). Köln, Bonn, Koblenz, Trier, Nürnberg, Essen stb. városokban a toronyépületek mind a feudális arisztokrácia egykori lakásviszonyainak emlékei. A XIII. században ezek mintájára építik a forrásokban kemenatának ismert toronyépületeket. Alápincézett kőházak ezek és kétszintesek. Minden szintjük egyetlen helyiség, a magasba az épületekhez csatlakozó lépcsőn lehet feljutni. A kőépület mellett egyetlen helyiségből álló csarnok állott, ahol nyílt tűz égett, ezt a teret a lakók megosztották a lábasjószággal. A korai városokban a XIII-XV. században a még gazdálkodó polgárok és kézművesek csak ilyen épületet tekintettek tulajdonuknak. Ezt nem kőből emelték, falainak gerendavázát vesszőfonás és sártapasztás töltötte ki. Paticsépület és kőépület egymás mellett új helyzetet tükröz. Az egyik a nappali tevékenység színtere, s ennek megfelelően 10. Baumgarten, 1964: 405-14., Bedal, 1970: 14. skk., Bedal, 1987., Benker, 1987: 19. skk., Böckler, 1666 (1983): 15-22., Faber, 1957: 65. skk., Hausbau, 1983., Háhnel, 1975: 30-312., Peer, 1960: 1-77., Simonéit, 1965-68/1: 204., Tauber, 1980: 150. skk. 390