A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

CIFKA Péter: Egy emlékszobor a reformkorban

„. . . alattomosságok, melyek Pozsonyban nyilvánosokká lettek, midőn Kölcsey emlékét külföldön akarják készíttetni, némelyek ócsárkodása miatt lehet is, kell is már egyszer érinteni, s ez most időszerű".

15 Ha Fáy Ferenczy megbízatásának tervét nyilvános vitára bocsátja, vagy megbukik, vagy a művész személye körül kirobbanó csatában a szoborállítás egész ügye szétrongyolódik. Egyelőre tehát - kétségtelen: némileg önkényes titkolódzással - hallgatott. Ferenczynek viszont tudomásul kellett vennie, hogy a szabad polgári státusba és a hazaszolgálatba vetett hitével illúziókat is táplált. Elméletileg ugyan kétségkívül szabaddá lett, de ha anyagilag talpon akart maradni, kínos és megalázó tojástáncra kényszerült barátság, hűség, politikai meggyőződés, felekezeti elfogultság (ő maga kálvinista volt) és sok más érdek között. A Haza pedig, amit távolról „minden anyák között a legjobb anyá"-nak nézett, közelről ugyancsak politikai, felekezeti, személyi és csoportérdekek csatatere. Affelől, kit fogad be pantheonjába és ki előtt zárja be annak ajtaját, távolról sincs egyetértés. És még tovább is. Ahogy Fáy a pozsonyi gyűjtés alatt eltitkolta a kiszemelt szobrász személyét, úgy titkolta az országos gyűjtés alatt is hosszú ideig a szobrász tervét. Oka ugyanaz volt: a parttalanná duzzadó vita roncsolásától tartott. Ferenczy végül 1840 decemberében készült el a vázlattal és benyújtotta bírálatra a szoborbizottsághoz. Az tétova - hangsúlyoznunk kell: nagyon is tétova -vita után rábólintott, egy-egy közbeszólással némileg már az eljövendő évtizedek eklektikus kívánalmait előlegezve: „. . .ők ugyan erőltették, hogy már csak szép legyen, alatta értvén, hogy körülötte mindenféle figura, embléma, stemma lenne".

I7 A bizottság véleménye azonban nemcsak a kor ízlésvilága miatt volt tétova és határozatlan, hanem eddig példa nélkül álló társadalmi szerepe: bizottság-volta miatt. Helyzete merőben különbözött a 18. század főúri-főpapi mecénásától. Az a saját pénzét költötte, a saját ízlését tekintette irányadónak, senkinek sem tartozott sem anyagi, sem erkölcsi felelősséggel. Emellett rendszerint jó művészi ítélőképességgel rendelkezett, részben, mert az akkor képzőművészeti köznyelvnek számító barokk az ő gondolkodását is áthatotta-segítette, részben, mert világot látott, példákat ismert, összehasonlítási alapot szerzett. Mindez magabiztossá tette: határozottan - kétségtelen: olykor kegyetlenül - igent és nemet tudott és mert mondani. Megbízó és művész összesúrlódott. Rémítő példákat ismerünk. De a súrlódás, ha mégannyira fölsebezte is a művészt, ember és ember súrlódása volt. Ezzel szemben a bizottság nem a saját pénzével gazdálkodott és - ha ugyan nyolc tagjának sikerült közös esztétikai ítéletre jutnia- nem tekinthette a saját ízlését irányadónak. Anyagi és erkölcsi-esztétikai tekintetben egyaránt felelősséggel tartozott az adakozóknak. Elszámolási kötelezettsége folytán pontos költségvetésen alapuló szerződést kellett kötnie a művésszel. Igaz, Ferenczy már egy-két régebbi megbízójával is kötött ilyet, de e mostani bizottság kényszerűen aggályos kívánságai szokatlanok voltak számára és bántották. Ami pedig az erkölcsi-esztétikai felelősséget illeti: az adakozók közül forintjai fejében bárki jogot formálhatott arra, hogy véleményt nyilvánítson, és a vélemények terjesztésére az új orgánum, a hirtelen megerősödött sajtó készen állott. Ki volt az, aki a pénzemet ilyen silányságra költötte? Ki volt az, aki elgáncsolta a remekművet, amit pénzemmel támogattam? Bármelyik vádkérdésre számítani lehetett, sőt - ami a legvalószínűbb - mindkettőre egyszerre. Ilyen körülmények között a bizottság szükségszerűen habozóvá lett és mind a tagok külön-külön, mind a testület egyetemlegesen óva15. MTA kézirattár. RAL. 244/1839. 16. Ferenczy István levele Igaz Sámuelnek Rómában, 1823. július 14. Wallentinyi i. m. 176. 17. Ferenczy István levele Ferenczy Józsefnek. Budapest, 1839. dec. 27. Wallentinyi i. m. 313. 1. 39