A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

MOGYORÓSI Sándor: Az északkelet-magyarországi Werwolf-hiedelem interetnikus vonatkozásai

során szinte belecsiszolódik, belekopik a hiedelemrendszer azon pontjába, amelyhez kapcsolódott. Az átvétellel kapcsolatban rá kell mutatnunk egy figyelemre méltó tanulságra. A Werwolf-hiedelem magyar adoptációjának vizsgálata azt bizonyítja, hogy a magyar hiedelemrendszerről beszélni ilyen folyamat elemzésénél fikció, ugyanis az adoptációs folyamatokban funkcionális egységekként csak a lokális hiedelemrendszerek vesznek részt. Úgy véljük, részben erre vezethető vissza a magyar nyelvterületen előforduló Werwolf-hiedelmek sokfélesége. Egy gondolat erejéig érdemes kitérnünk a putnoki hiedelemmonda magyar változatának befejező részére. A történet vége optimista: az asszony tetvészés közben rájön, hogy a férje szakállas farkas, nem vesztegeti az időt, elvágja a nyakát. Úgy gondolom hogy a gömöri szakállas farkas mondájának ez a befejezése szerkezetileg teljességben megegyezik a Molnár Anna balladánk „önmegmentő" részével. A ballada önmegmentő típusa a német nyelvterület nyugati variánsaiban fordul elő, a magyar nyelvterületen a ballada Erdélyben, valamint töredékeiben Dunántúlon, Ungban és a palócoknál ismert.

27 Vagyis a ballada azokon a területeken fordul elő, ahol keveredhetett a Werwolfmonda említett típusával. A befejezés pedig mind a balladában, mind a szakállas farkas mondájában majdnem teljességgel azonos. Mindkét történetben az asszonyra nézve veszélyes férfi azzal szolgáltatja ki magát, hogy a nő ölébe hajtja a fejét, és elalszik. Közös a tetvészés mozzanata. Közös, hogy az asszony akkor döbben rá a fenyegető veszélyre, amikor a férfi alszik, s végezetül a nő mindkét esetben a férfit saját fegyverével teszi ártalmatlanná - egyik esetben kardról, másik esetben bicskáról van szó. A Werwolf-mondának ez a típusa nemcsak a palócoknál, hanem Erdélyben is ismert. A kalotaszegi Ketesden a történetet a következőképpen mesélik el: „Az én anyósom, amikor a juhokat hajtottak Almásra egy legénnyel, eccerre összevissza szaladgáltak. Egy nagy farkas kapott egyikhez, kapott másikhoz (juhhoz), s neki is rángatta a kötőjit. Mind kiabálta a legényt, de nem jött. Kis idő múlva visszajött, s elmondta neki a történetet. Ahogy elkacagta magát, mind ott volt a fejtő, amivel a kötő ki volt varrva, a foga között".

28 A történet magja itt is ugyanaz mint a felvidéki variánsnál, azonban más a bevezető rész, és hiányzik a frappáns befejezés is. Ugyanez a mondatípus bukkan elő a FeketeKörös völgyében, Hidason és Méhkeréken, azzal a különbséggel, hogy egyes változatokban a férjet megszabadítják az átváltozás kényszerétől.

29 Azonban térjünk vissza a szakállas farkas Putnok környéki mondájához! Felmerül a kérdés, hogy végül is kiktől került át a magyar néphagyományba a szakállas farkas mondája. Ujváry Zoltán szerint a szlovák vlkodlaknak köze lehetett a palóc farkaskoldus, szakállas farkas mondai kialakulásához.

30 A hiányos adatokra való tekintettel nem mondhatunk igent vagy nemet arra, hogy a szlovákok ismerték-e ezt a típusú Werwolfmondát. Azt viszont láthattuk, hogy a német nyelvterület nyugati részén és a svéd hagyományban majdnem szó szerint ez a törtéhet bukkan föl. S ha elfogadnánk azt a feltételezést, hogy a monda magyar változatának a befejező része a Molnár Anna balladából került át, az utóbbi átvételéről is tulajdonképpen ugyanezt kellene mondanunk. Azonban a szakállas farkassal kapcsolatban Putnok környékén ismert egy hiedelem, ami mégis bizonytalanná tesz bennünket vázolt gondolatmenetünkben. A putnoki szakállas farkas sírját, amelyet Pásztorhányásnak neveznek, egy kőrakás jelzi. Ha az 27. Ujváry Z., 1971.28-32. 28. Kovács Á., 1947. 111-114. 29. Diószegi V. gyűjtése 1961. Méhkerék, MOA, 10050, Hidas, 1949. MOA, 7235, idézi: Bihari A., 1980. 44. Györffy I., 1916. 81-82. 30. Ujváry Z., 1986. 73-87. 290