A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

VERES László: A parasztüvegek helye a népművészetben

egyre fokozódó mértékben használta az üvegeket, és igényt tartott ezekre a termékekre. Az öblösüvegek még nagyobb mértékű elterjedésének nem anyagi eredetű akadályai voltak, hanem elsősorban szemléletbeli okai, másrészt pedig az, hogy a tároló- és ivóedények alkalmazása magától értetődően a történelmi borvidékeken vált célszerűvé, praktikussá. Az sem mellékes természetesen, hogy a bortermő vidékek (1. Tokaj-Hegyalja) átlagon felüli színvonalon élő lakossága könnyebben megengedhette magának az üvegtárgyak beszerzését. Amikor a parasztüvegek használóinak körét behatároljuk, feltétlenül meg kell említenünk, hogy ezeket a tárgyakat az úri osztály tagjainak háztartásaiban is megtalálhatjuk, hiszen ez a parasztság által használt háztartási eszközök legtöbbjére is érvényes. Mindig létezni kellett egy olyan vulgáris közkultúrának, ami nem volt „parasztosan" népi és-„exkluzíván" úri. A kastélyok, udvarházak konyháiban, kamráiban sütésre, főzésre és tárolásra ugyanolyan egyszerű kivitelű ún. közhasználati eszközök is voltak, amilyeneket a paraszti, mezővárosi polgári háztartásokban is felfedezhetünk. A különbség köztük legfeljebb a díszesebb kivitelben volt kitapintható. A népművészeti tárgyakkal szembeni másik fontos kritérium az, hogy a parasztság, vagy a velük többé-kevésbé azonos életformát folytató társadalmi rétegek hozzák ezeket létre, illetve a hagyomány befogadó, mintegy „honosító" szerepe jusson érvényre. Az egyes üveghuták történetének vázlatos bemutatásakor, fejlődésük csomópontjainak megragadásakor érintettük az üvegkészítők származását, utaltunk az üvegkészítés munkaerőgondjaira. Megállapítható, hogy az üvegkészítő mesterek a 17. században és a 18. század első felében főként lengyel, német és cseh-morva származásúak voltak Erdély és Felső-Magyarország területén. A Dunántúlon a 18-19. században létrejött üvegcsűrök első szakemberei is idegenek voltak, Ausztriából és Csehországból vándoroltak be. Azonban mindhárom területen a nyersanyagok kitermelését, az üvegáru fuvarozását, értékesítését a jobbágyfalvak lakói végezték robotban. Erdélyben magyar és román jobbágyok, Felső-Magyarországon többnyire szlovákok, a Dunántúlon és a Délvidéken pedig magyarok és délszlávok. Minden üveghuta történetében kimutatható, hogy néhány évtized múlva a segédmunkaerőt biztosító jobbágyok elsajátították az üveggyártás alapvető ismereteit, és üvegkészítőkké váltak. Egyes helyeken, mint a Bakonyban, az egykori üvegkészítők leszármazottai váltak üveggyártókká, és a mesterség nemzedékről nemzedékre öröklődött. A segédmunkaerőt biztosító jobbágyok alkalmazkodóképességének köszönhetően a 17. századi és 18. század eleji alapítású hutákban néhány évtized múlva már majdnem mindenütt román, magyar, délszláv és leginkább szlovák származású üvegkészítőkkel találkozunk. Ezt követően a mesterség náluk is nemzedékről nemzedékre öröklődött. A jobbágyokból lett üvegkészítők csak nagyon ritkán váltak hutabérlőkké, akik az egész termelési folyamatot irányították, és az üvegek értékesítéséből származó haszonra szert tettek. Az üveghuták 3-4, legjobb esetben 8-10 szakembere, az uradalmak és a bérlők közötti szerződések értelmében a bérlők alkalmazottainak számított. A bérlőtől munkabért kaptak vagy részesedést, általában a megtermelt üvegek értékének 1/3-át. A munkások „nem tekinthetők urasági szolgáknak, jogállapotukban különböznek a lakosság többi részétől" - mondta ki egy kamarai rendelet 1735-ben. Az üveghuták termelésének biztosítására azonban jóval több munkáskézre volt szükség. A 18-19. században egy-egy üveghuta termelésének feltételeit 30-50 ember biztosította. Döntő többségükben segédmunkát végeztek. A fakitermeléshez, nyersanyagok (homok, mészkő) kibányászásához, szállításához szükséges segédmunkát vagy uradalmi jobbágyok végezték robot címén, vagy pedig a huták mellett kialakult települések lakói a bérlőtől kapott fizetség ellenében. A hutatelepülések lakói jogállásukat tekintve taxás zsellérek voltak, akik az irtásokon földműveléssel is foglalkoztak. Egy rendelet kimondta, hogy „földesúri földön első emberek, az irtásföldet árenda mellett bírják, nem pedig 174