A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - BODNÁR Éva: id. Markó Károly és Mészöly Géza festményei a Herman Ottó Múzeum Képtárában

középterében, a vízparti tájban addig átfestett részlet tűnt elő, s láthatóvá vált a festmény egyik fontos figurája, a parton álló tehén alakja. Markó mitológiai témájú képeinek beható tanulmányozása a „tehén előtűnése" folytán a mindeddig tisztázatlan jelenet megfejtéséhez vezetett s Markó témaválasztását közelebbről meghatározhattam: Ovidius Metamorphoses (Átváltozások) könyvéből ló, Árgus, Syrinx fejezetnek egyik jelenetét festette meg (1.568-746). A mitológiai történetet Ovidius feldolgozásában, Devecseri Gábor gyönyörű fordításában részletesen megismerhetjük.

12 E szerint Inachus folyó drága szülöttét, szűz leányát, lót Jupiter megkívánta s „elvette szemérmét", majd felesége, Juno féltékenysége miatt tehénné változtatta. „Éppen ezenközben Juno, letekintve a földre, megbámulta a röpke ködöt, mint tudta az éjnek arcát tündöklő nappal támasztani; látta: nem folyamár küldötte, nem is föld gőze e felhőt: körbetekint, tüstént: hol a hitvese; mert nem is egyszer érte a férjét már tetten titkos szeretőkkel. Kit miután égben nem lelt, „Vagy" mondta „csalódom, vagy pedig épp csalnak." „Lesuhant a magas levegőből, földre kerülve megállt, a ködöt takarodni terelte. Férje pedig, megsejtve, ki jön, másítja azonnal lónak testét fiatal tej színű tehénné. így is szép a leány ..." Juno ajándékba kérte a tehenet férjétől. . . . „így sem szűnt félelme: talán még elcseni férje; végül is őréül rendelte arestori Árgust. Száz szeme volt a fején Árgusnak, száz szeme körben, kettő volt közülük mindig, mely aludni csukódott, minden más szemmel még ügyelt éber figyelemmel. Bárhova fordulhat, folyton szemlélheti Iot; háttal is állhat akár, szem elől még így sem ereszti. Nappal hagyja legelni; de már ha a nap lehanyatlik, foglyul fűzi, nyakát szomorú kötelékbe szorítja. Fák leveles lombján, keserű füveken legelészett, fekhelye mindig föld, s nem mindig gyep-boritotta föld: míg italát iszapos patakokból itta szegényke. Karjait Árgushoz föl akarta emelni esengve, s karjai nem voltak, hogy kart fölemelve esengjen, szólna panaszt a leány: bőgés kél, más sem, az ajkán, önmaga hangjától maga is rémülve riad meg. Indul a parthoz, ahol máskor játszódva szökellget, Inachuséhoz; amint meglátja alant a habokban szarvait, elrémül, menekül hökkenve magától. Naisok őt, maga Inachus őt sosem ismeri így föl; apja nyomán, nővéreién jár mégis, azért is; Nincs szava, ám a betű, mit a porba lerajzol a lába, átalakult testéről tud szomorú jelet adni ..." Jupiter nem tűri tovább ló „silány sorsát" és fiát, a szárnyas sarujú Mercurt küldi el, hogy a százszemű Árgust Syrinx najád nádsípjának hangjával altassa el és ölje meg. Mercur engedelmeskedve atyjának: „Késedelem nélkül köt szárnyat lábra, kezébe álomadó vesszőt s a fejére keríti kalapját. Ennek utána pedig Jupiter fia apja lakából földre szökell; s odalent azután veti félre kalapját és tollas szárnyát; pusztán pálcája a régi. 12. Ovidius, P. N. -Devecseri G., 1975. 27-32. 757