A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - BODNÁR Éva: id. Markó Károly és Mészöly Géza festményei a Herman Ottó Múzeum Képtárában

peit. Ragyogó festői előadás, gondosan mérlegelt kompozíció, aprólékos sima festéstechnika jellemzi aranyló tónusú tájait, melyeket mitológiai, bibliai vagy népi staffázsalakokkal élénkített. Példaképének a XVII. századi nagy francia mesternek, Claude Lorrain festészetének a kisugárzása érezhető műveiben, s nem véletlen, hogy már kortársai a „magyar Claude Lorrain"-nek nevezték. Ez az epiteton ornans tulajdonképpen mindmáig érvényes, a legújabb külföldi szakirodalomban is, Marcel Roethlisberger genfi professzor 1983-ban megjelent könyvében

3 Markot, mint Claude Lorrain egyik kitűnő XIX. századi követőjét méltatja. Id. Markó Károly élete javát külföldön töltötte, s az ő munkássága révén figyeltek fel először világszerte a magyar festészetre, alkotásai még életében nemcsak hazai, hanem jelentős külföldi köz- és magángyűjteményekbe kerültek, mint a bécsi császári, a firenzei, a milánói képtárakba, sőt Mexikóba is a San Carlos Akadémiába.

4 A múlt század első felében, a magyar művészet fejlődését befolyásoló két tényező: Bécs közelsége és Itália bűvölete Markó festészetére is döntően hatott. Tízesztendős bécsi korszaka (1822-32) akadémiai tanulmányainak, virtuóz technikai tudása megszerzésének, festői stílusa kialakulásának időszaka volt. Közel háromévtizedes (1832-60) itáliai tartózkodása folyamán - Róma, Pisa, Firenze városokban, majd élete utolsó szakaszában Firenze közelében Villa lAppeggiben - festészete kiteljesedett, gazdag életművet hozott létre, tisztelet és megbecsülés övezte, tanítványok népes tábora vette körül. Festményeit rendszeresen hazaküldte a pesti tárlatokra is, otthona, műterme nyitva állt honfitársai előtt. Markó művészete nemcsak nemzeti festészetünk szerves része, hanem a XIX. század közepén az olasz táj festészetnek is értékes hajtása, munkássága a nemzetközi művészettörténetben is számon tartott. Markó tulajdonképpen már a bécsi múzeumokban, az Akadémia gyűjteményében megismerte és tanulmányozta a németalföldi és francia klasszikus tájfestőket. Művészetükből átvette és magáévá tette a táj kompozíciónak háromsíkú: elő-, közép- és háttér felépítését, s azonkívül a formaadás tiszta, szabatos linearizmusát. Hamarosan kialakult Markó festői stílusa az ún. „eszményi táj festészet" felfogásában, melynek gyökerei a XVII. századi heroikus és idillikus staffázs-tájkép festészetig - az Itáliában élt franciákig, Claude Lorrainig és Nicolas Poussinig - nyúlnak vissza. Ez az „eszményi" vagy „ideális" tájképstílus jellemezte általában a XIX. század elején a római és a Rómában dolgozó vagy hosszabb-rövidebb időt Itáliában töltő külföldi tájfestőket, mint a tiroli Joseph Anton Koch, a német Carl Rottmann és Franz Ludwig Catel, a bécsi Joseph Rebell és Johann Nepomuk Schödlberger, a holland Hendrik Voogd és Anton Sminek van Pitloo, a francia Pierre-Henri de Valenciennes, a lett Johann Jákob Müller von Riga, a firenzei Ercole Giorgetti - és még sorolhatnók tovább - művészetét. Markó Rómában hamar kapcsolatot talált művésztársaival - így a kitűnő dán szobrásszal Thornvaldsennal, akinek híres képtárában, a Casa Butiban minden neves festő kortárs alkotása szerepelt, Markó öt festménye is, -jó barátságba került a „tájképfestők atyjával", J. A. Kochhal. A művészek Markó iránti megbecsülésére jellemző az a kis epizód, melyet Pulszky Ferenc feljegyzéséből ismerünk, amely J. A. Koch félévszázados művészpályájának ünneplésén történt: „Midőn a német festők az öreg Koch jubileumára ezüst koszorút nyújtottak át, ő azt Markó fejére tette, mint aki az ilyen kitüntetést leginkább megérdemli."

5 A fiatal osztrák nazarenus festő, Gebhardt Flatz pedig feljegyezte egyik levelében, hogy az öreg Koch 1837-ben a római Osztrák Művészeti Kiállítás alkalmából nagy lelkesedéssel hívta fel a figyelmet Markó festményeire. „Miként az angolok és franciák Kochot a német Poussinnek hívják, úgy Markot a ma3. Roethlisberger, M. 1983. 265-267. 4. Bodnár É., 1983. 5. Pulszky F., 1880.

1. k.63. 754