A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - FÜGEDI Márta: Figurális díszítmények Északkelet-Magyarország pásztorművészetében

A makkos erdők a sertéskondáknak, a legelők, terméketlen hegyoldalak pedig a juhnyájaknak adtak legelőt. Az uradalmak a múlt század első felében, a parasztság csak a jobbágyfelszabadítás után kapcsolódott be intenzíven az erdők egy részének feltöretésébe, a szántóföldi kultúra megteremtésébe. Nógrád, Heves és Borsod megye erdős-hegyes vidékén még a XX. század első felében is jelentős volt a hagyományos pásztorkodás.

4 A palócság pásztorművészetének tárgyi emlékei elsősorban a XX. századot reprezentálják, kisebb számban a századfordulót illetve a múlt század második felét, ennél korábbi tárgyakból csak néhány példányt ismerünk. Ez az emlékanyag tehát mélyebb történeti áttekintésre nem ad lehetőséget, egy évszázad pásztor-fafaragó alkotótevékenységének sajátosságai, a díszítőigény és ízlés alakulása, az idegen hatás, az előkép, tradíció és az egyéni megformálás ötvöződésének jellemzői azonban megfogalmazhatók a tárgyak alapján.

5 A pásztorművészetet a magyar népművészet összképében megkülönbözteti, elkülöníti az, hogy sok figurális ábrázolás, gyakran életképek, jelenetek, sőt jelenetsorok találhatók díszítményeiben.

6 Mindez összefügg a pásztorok világképével, természetismeretével és nem utolsósorban a pásztoröntudattal is. A szerszámok, tárgyak a foglalkozás kifejezői, jelképei lettek, a díszes botok, balták, kampók, ostorok, csanakok a pásztorok nélkülözhetetlen attribútumaivá váltak. Ez természetes módon ösztönözte a díszes megformálást, a sajátos díszítménykincs kialakulását, megnövelte az egyes díszítőmotívumok értékét és szerepét. A fentiek alapján tűztem célul és vélem tanulságosnak azt a vizsgálódást, melynek során a múzeumi gyűjtemények, a szakirodalom és a kéziratos gyűjtések adatai alapján megkísérlem egy nagyobb, de egységesnek tekinthető régió, Északkelet-Magyarország pásztorművészetéből a legjellemzőbb tárgy típusokat és díszítőeljárásokat a figurális díszítmények szemszögéből jellemezni.

7 Északkelet-Magyarország, a Palócföld legjellegzetesebb tárgytípusa a csanak, melyet itt elsősorban ivókanálnak, ivóbegrének, merítőkanálnak, a keleti palócok pedig fakanálnak neveznek.

8 A csanak a magyarságnál a fában-erdőben gazdag dombvidéken volt használatos, így elsősorban a Dunántúlon és a Felföldön terjedt el. Az Alföldön szinte ismeretlen ez az eszköz, csupán arról vannak ismereteink, hogy egyszerű, díszítetlen formáját szórványosan használták a Kiskunságban és a Sárréten, de bent a pásztorkunyhókban is. Az eszköz eredete a messze múltba nyúlik vissza, ábrázolását már a XVI. századból ismerjük.

9 A csanak gazdag változataival a szomszéd népek pásztorkultúrájában is találkozunk, a magyar pásztorművészetben azonban kiemelkedő a for4. Figyelemre méltó idevonatkozóan Paládi-Kovács Attila megállapítása: „Szembeötlő, hogy a palóc faragó juhászok túlnyomó többsége az uradalmakban szolgált, s többnyire meddő nyájat őrzött. Ez a jelenség tapasztalható a Dunántúlon, a magyar pásztorművészet klasszikus területén is. Viszont ott, ahol az uradalmi merinótartás jelentéktelen volt, a pásztorművészet is szegényesebb." Paládi-Kovács A., 1965. 178. 5. A Felföld pásztorművészetének részletes elemzését lásd Manga J., 1967. 204-307. 6. A népművészetben található emberábrázolásokhoz lásd Fél E.-Hofer T., 1966., a pásztorművészet betyárábrázolásaihoz pedig Manga J., 1951. 217-257. 7. Fentiek miatt nem foglalkozom azokkal az eszközökkel, tárgyakkal, melyeken nem a domború faragás a domináló díszítőeljárás. A domború faragás díszítményei közül az állatábrázolásokat és az állatok, növények és ember életképszerű együttes ábrázolását tekintem legjellemzőbbnek, ezért nem térek ki részletesen a más témájú és szemléletű figurális ábrázolásokra, így a történelmi személyiségekre és a vallásos témájú díszítményekre. 8. Vö.: Madarassy L., 1932. 91-96. 9. Vö.: Manga J., 1967. 264. 656