A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - BALASSA M.Iván: Nép és nemzetiség a népi építészetben (A Kárpát-medence északkeleti részének példája)

vidéken milyen lakosság él, hogy esetleg nem magyarok, hanem szlovákok, németek vagy eredetükben kárpátukránok. Ezt természetesnek kell tekintenünk. A népi építkezés éppen úgy, mint például a földművelő eszközök, közvetlenül kapcsolatban vannak a termeléssel, mely termelést, termelésmódot más tényezők - birtokviszonyok, a földrajzi környezet stb. - határozzák meg, nem pedig az etnikai tudat, mely a történelem során egyébként is viszonylag későn alakult ki. így még a viszonylag nagy eltérések esetén, például a magyar lakosság közé telepedett németeknél is az tapasztalható, hogy termelésmódjuk megegyezik környezetükkel. Szellemi műveltségükben megőrizhették a magukkal hozottakat, mert az a nyelvhez kötődik, de e téren alkalmazkodniuk kellett azokhoz a körülményekhez, amelyeket az új hazájukban találtak. A Hercegkútra (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) telepített lakosság a Bodeni-tó környékéről származik, hagyományaik megőrzésében azonos nyelvjárásuk, azonos műveltségük miatt rendkívüli előnyben voltak az olyan falvakkal szemben, melyekben a német nyelvterület legkülönbözőbb részéről érkeztek a telepesek, de mégis nyilvánvaló, hogy nem építhették fel az alemann fachwerk sajátos változataként nyilvántartott, úgynevezett „bódeni ház"-aikat.

73 Bizonyos fokig más a helyzet a terület szlovák és kárpátukrán lakosságával, hiszen számukra természetesebb átmenet adódott, nem éltek olyan nyelvi és kulturális elszigeteltségben, mint a németek, hiszen csak a megközelítés irányától függ, hogy a többséget alkotó etnikumból nemzetiség váljék. Ezek a nemzetiségek, mint a lakóház alakulásának kezdeti lépéseiről, vagy a kétféle irányulású füstelvezetőről elmondottak is bizonyítják, nem alapvetően más környezetből érkeztek, hanem olyan vidékekről, ahol a fejlődés kiinduló pontja azonos volt, s ahol az épületek alakulása azonos pályát futott be. A pályát az határozta meg, hogy például milyen építőanyagok álltak rendelkezésre, de az is, hogy a gazdasági fejlődésnek mely fokáig jutottak el, s ennek következtében milyen igényeket kellett az általuk emelt épületeknek kiszolgálni. A Kárpát-medence északkeleti hegyeinek völgyeiben meghúzódó falvakban lakó kárpátukránok háza véleményem szerint nem azért más, mint például az Eger alatt kiszélesedő völgy magyar lakosságáé, mert az előbbiekben kárpátukránok, az utóbbiakban magyarok laktak. Ezek az épületek különböző fejlődési fokokat képviselnek, ugyanannak az épülettípusnak különböző korú variánsai, s a Kárpátok közötti ház alapvetően (természetesen építőanyagbeli, egyéb eltérések lehetnek) nem más, mint az a ház, mely az utóbbi területen a XIV. században volt. Ez nem jelent semmiféle kulturális alá-, vagy fölérendelést, csupán csak azt, hogy a Kárpátokban a termelés megmaradt lényegében a XIV. századinak, mert a földrajzi környezet egyszerűen nem tett mást lehetővé. Az eltérések tehát nem művelődési eltérések, hanem erőteljes fáziskülönbségek, melyek alapvetően gazdasági okokra vezethetők vissza. A lakóépítmények díszítettsége természetesen más tanulságokkal szolgál. Mindenekelőtt azért, mert meglehetősen új jelenség. A formából, az alkalmazott anyagokból adódó esztétikum nyilvánvalóan nem érvényesült a XVI. vagy a XVII. században, ez csak a romantikával feltűnő új jelenség, mely egyébként nem is vág egybe a létrehozók, használók esztétikai ítéletével. A nemzeti tudat fokozatos erősödésével azután előbb az alkalmazott anyagok által szigorúan meghatározott, majd az ettől mindinkább elszakadó díszítéseket a köztudat egyre inkább etnikus jelleggel ruházza fel. Ez, különösen a XIX. század második felétől fokozatosan tartalommal is telítődik és indokolttá válik, azaz a külső jegyek alapján többé-kevésbé megkülönböztethető a magyar, a szlovák, a német és a kárpátukrán ház. 73. Ld. pl. Sachs, P., 1985. 51. kk., további irodalom ott. 496