A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - GUNDA Béla: Kulturális ökológiai megfigyelések a növénytermesztés kezdeteiről

zötti időszakban is a szántóvető, ha ekéje kivetette a gumókat, néhányat hazahozott, s a gyümölcsös kertben, a szőlőben elültette, hogy legyen a kisgyereknek csemegéje. Ültették Bánffyhunyadon is, de általában gyomnövényként ismert, amely „összefogja" a búzát. Ültetésének nyilvánvaló akadálya néhány mágikus elképzelés. Egerbegyen, Sztánán, Topán a hiedelem szerint tilos hozzányúlni. Ha leányok szedik, nem mennek férjhez, de egyidejűleg kalotaszegi fogyasztásáról is vannak közlések (Péntek-Szabó, 1985. 248.). A tormáról megjelent újabb tanulmányt (Páll, 1985. 340-351.) kiegészítem azzal, hogy az Armoracia macrocarpa gyűjtéséről, árulásáról már a néprajzi összefoglaló közlések szóltak, s az idézett Borbás Vince-tanulmány lényegét az Ethnographia szintén közölte. Borbás V., amikor a magyar torma alföldi és al-dunai elterjedéséről ír, elmondja, hogy a vad tormafajtát Karcag és Kisújszállás között a kertekben is termesztik (Borbás, 1880. 501-502.). A vad (elvadult?) torma kerti elültetését az emlékezet napjainkban is számon tartja a békési Szeghalmon, Dobozon, a bihari Darvason, Csökmön, Zsákán, Furtán, a zempléni ruszin Komlóskán, s bizonyára még sok más vidéken. A békési, bihari tájakon az Armoracia macrocarpa (Borbásnál Roripa macrocarpa) az említett torma, amelyet Soó Rezső pannóniai endemikus fajként említ. A Tiszántúlon gyakori, a Nyírségben alig fordul elő. Feltűnik azonban a Bodrogközben is (Soó, 1968. III. 337-338.). Kalotaszegen a tormát (Armoracia lapathifolia) „nagy szaporodó képessége miatt egyenesen veszedelmes a kertben tartani. Általában a kertek végéből vagy a kerten kívül a határból gyűjtik'"(Péntek-Szabó, 1976. a. 38.). Soó R. szerint ez a tormafajta a középkor óta megjelent a kultúrában, de olykor elvadul (Soó, 1968. III. 337.). A Setaria italica (mohar) újra kultiválásáról tudok Zemplénből (Telkibánya, Pányok, Nagybózsva), ahol még századunk elején sokat vetettek ebből a kultúrnövényből. A termesztésből megszökött, elvadult, a szántóföldek, árkok, utak mentén termő mohar magvait összegyűjtötték és ezt vetették el. Az ilyen magvakból kikelt növény igen ellenálló, rossz talajon is bőségesen terem, tűri a hideget, meleget, a szárazságot. A termelésből megszökve megerősödik. Hasonló újrakultiválás a század húszas éveiben előfordult Tiszaigaron, Tiszacsegén, Nyírlugoson, Komádiban, Darvason a Panicum miliaceum, a megszökött köles esetében (Gunda, 1983.161.). Az Ormánságban, Somogyban, Zalában, Veszprémben hazahozták az erdőből a különböző gombákat (Pleurotus species - laskagomba, Armillaria mellea - tölcsérgomba) termő fatörzset (dió, nyár, cser, szil), a kert árnyas helyén elhelyezték s öntözték. Hangulatosan írja le Szentgálról Vaj kai Aurél, hogy pesztericét, gévát tuskón is termesztettek, illetve ilyen gombás tuskót a határban szemmel tartottak: „nekem is van tuskóm a halláson a kűszikla alatt, ara azon háromszor terem." Bevitték a korhadt törzset is az udvarra, öntözték, géva termett rajta, de óvni kellett, nehogy a baromfi hozzáférjen (Vajkai, 1959. 20., Vajkai, 1941. 236., Gunda, 1977.14.). Már a Természettudományi Közlöny is ír arról, hogy az árnyas helyen tartott levágott diófatörzs gombát terem. Nyirkosán, félig vízszintesen ássák a földbe. A gombát termő fatörzset behozzák a gyümölcsösbe a moldvai magyarok (Felsőrekecsény) és az erdélyi Érchegység románjai (Intrcgáld, Havasgyógy, Topánfalva, Felsővidra). Torockon sem ismeretlen az ilyen gombatermesztés.

1 Tanulságos esetre hívja fel a figyelmet Rapaics Raymund, amikor azt írja, hogy „a cigány karavánok települési helyeinek ma is megvan a maga külön flórája, mert a cigá1. A hagyásfák (kocája. Kiskunság) kérdése a tanulmány keretén kívül esik. Röviden már érintettem a kérdés jogi vonatkozásait is (Gunda, 1962. 431-433., Gunda 1986.). Tanulságosak a hagyásfa kérdéséhez Rapaics R. és Ikvai N. közlései (Ikvai, 1967. 31., Rapaics, 1940. 29.) 475