A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - GUNDA Béla: Kulturális ökológiai megfigyelések a növénytermesztés kezdeteiről

KULTURÁLIS ÖKOLÓGIAI MEGFIGYELÉSEK A NÖVÉNYTERMESZTÉS KEZDETEIRŐL GUNDA BÉLA Már korábban írtam arról, hogy az ember a prehisztorikus idők óta Földünk egészére kiterjedő - de még napjainkban sem befejezett - két „kísérletet" folytat. Az egyik kísérlet az állatok domesztikációja, a másik a növények kultivációja, termesztésbe vétele (Gunda, 1968. 7.). A domesztikáció felé vezető utat jelzik a háztartásban tartott különböző állatok, amelyek szelídek ugyan, de nem vagy csak a legritkább esetben szaporodnak. Az ember nem is törekszik a szaporításukra. A növényvilág felett könnyebben győzelmet aratott az ember, mint az állatok felett. A gyümölcsök, gyökerek megszerzése, a magvak összegyűjtése, kicsépelése már a prehisztorikus időkben sem okozott különös gondot. Az állatokat viszont bonyolult mechanizmussal működő csapdákkal, hurkokkal, fegyverekkel kell elejteni. Az ember az ellenük való támadással, vagy az előlük való meneküléssel valóságos harcot folytat. A vonuló bölény-, rénszarvascsorda követése, a vermek, szakadékok felé való terelése sok fáradtsággal, bátorsággal járó összeműködést kíván az embertől. Ezért joggal mondja Koppers Wilhelm, hogy a női munkakörbe tartozó gyűjtögetés száraz próza a vadászat romantikus poézisével szemben (Schmidt-Koppers, 1924. 411.). A kölyökállatok, a madárfiókák felnevelése, gondozása, táplálása összehasonlíthatatlanul nehezebb feladat elé állítja az embert, mint a magvak elültetése. Dél-Amerikából számtalan esetet említettem (Gunda, 1975. 32-69.), amelyek az indiánok állattartó törekvéseit, domesztikációs hajlamát, az egyes állatok iránti vonzalmat fejezik ki. Az állatokkal való barátkozás gyakran azon a hiten alapszik, hogy az állatok az ember rokonai, az emberhez hasonlóan beszélnek, cselekszenek, csak más formában. Ennek ellenére pl. a karaják a kunyhóik körül tartott állatokat és madarakat mégsem pároztatják. Ha elpusztulnak, ismét elrabolt, befogott fiatalokat nevelnek fel, azokat megszelídítik (Krause, 1911. 244-245.). Kari von den Steinen tanulságosan szól arról, hogy a Xingu-indiánoknál (bakairi, nahuaquá, mehinaku és más törzsek) a mi felfogásunk szerint semmiféle háziállatot nem tartanak. A kutya is ismeretlen volt náluk. Örömüket lelik azonban azokban a színes madarakban (papagáj, ara), amelyek tollát alkalmilag kitépik. Ezeket a madarakat fiatalon fogják be, s falvaikban szabadon sétálnak. Tartanak ezenkívül harkály- és gémféléket, hokkó tyúkot stb. A függőágyhoz kötve egy gyíkfélét láthatunk, amelynek az a feladata, hogy a kellemetlenkedő tücsköket felfalja. Ezek az indiánok a növényekért megtelepszenek, de nem gondolnak arra, hogy ehető állatokat tenyésszenek (Steinen, 1894. 218.). Meg kell emlékeznem a házőrző madarakról. A dél-amerikai indiánok kunyhóik körül több olyan szelíd madarat tartanak, amelyek a lakókkal, a kunyhó körüli egyéb szárnyasokkal megbarátkozva szinte a házőrző kutya szerepét töltik be. Észreveszik az idegent, és hangjukkal jelzik közeledését. Ezek a madarak általában vonzódnak az emberhez, s a háziasítás lehetőségére utaló tulajdonságokkal rendelkeznek. A fogságban nem szaporodnak, s félig domesztikáltnak mondhatók. Ilyen házőrző madár az agámi 467