A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - FEHÉR József: Múzeumalapítási törekvések Sátoraljaújhelyen 1876-1987 között

6. kép. A borsi várkastély múzeumi szárnya Egy 1932-es kiadású sátoraljaújhelyi útikalauz

11 szintén a Dókus-féle magángyűjtemény gazdagodásáról tesz említést: „Sátoraljaújhely város és határainak területén, ahol nagyobb földmunkákat végeztek, így a herceg Windischgrátz-féle, a torzsási téglagyárban és a bibérci homokbányában, valamint a Ronyva-patak év-év utáni partleomlásaiban, a csiszolt és pattintott kőeszközöknek, továbbá a bekarcolt és festett díszítésű cseréptöredékeknek nagy mennyisége került napfényre. Ez őskorú emlékek nagy része a Kassai Múzeumba, a Magyar Nemzeti Múzeumba és magángyűjteményekbe került (s minthogy tudományos folyóiratokban is ismertették, az arra hivatottak csakhamar megállapították azt, hogy a Sátorhegy alja értékes őskorú emlékekben hazánk egyik leggazdagabb területe." (A fentebb ismertetett leletanyagot „újhelyi kultúra"-ként ismeri a régészeti szakirodalom. Szerencsére a Herman Ottó Múzeumba is jutott belőle bőven; napjainkban egy kollekciója látható az újhelyi állandó kiállításban is.) 1918 tavaszának régészeti szenzációja a bodrogkeresztúri Dereszla-domb kincseinek megtalálása. Ekkor és a néhány évvel későbbi ásatások során 10 695 gramm súlyú aranyleletanyag került elő, s a környéken mintegy 50 bronzkori sírt tártak fel. Az értékes, 278 darabból álló lelet ma a Nemzeti Múzeum birtokában van; sokáig az újhelyi múzeumban őrizték e kincseket. Mint látni fogjuk a későbbiekben, a fentieken kívül maradt a leletanyagból a vármegyei múzeumban is, a bodrogkeresztúri földbirtokosok magánadományaiból. Dókus Gyula régészeti gyűjteményének leírása nem lehet teljes; a fenti idézetekből és utalsokból azonban kétségtelenül megállapítható, hogy az mind mennyiségileg, mind muzeális értékét tekintve komoly értékű volt. A leletanyag jelentős része az első világháború előtti időkben Kassára és Nyíregyházára került a Hegyaljáról és a Bodrogközről, azonban a vármegye és annak alispánja is fenntartották „legilletékesebb tulaj11. Sátoraljaújhely, a magyar végvárak . . . 1932.24. 437