A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - PÉTER László: Herman Ottó és Szeged

béli magyar ember, s azt hirdette nyíltan: »nem vagyok magyar, hanem nemzetközi szocialista«. Pedig most ezrével hirdetik!" Veszedelmet látott ebben, s a nemzetféltés ezúttal elnyomta benne a szociális érzést: nem látta meg az ideig-óráig tartó látszat alatt a lényeget, a parasztság végső elkeseredését, amely urainak elnyomásától szélsőségbe taszítva, érthető és magyarázható túlzással tagadta meg, még azt is, hogy ugyanúgy magyarnak tartsa magát, mint elnyomói. Tragikus volt maga ez a helyzet, és szintúgy tragikus, hogy a népbarát Hermant is megzavarta. Vásárhellyel szemben Szeged példáját hozta föl: „Hódmezővásárhely óriási határa, eltekintve a nagybirtoktól, különben is aránylag kevés ember birtokában van, a roppantul fölszaporodott nép nem bír földhöz jutni, a nagybirtokon dívó gazdasági rendszer, eltekintve zsarolástól, robottól, nem nyújt a munkásnépnek elegendő kenyeret, a nyomor pedig minden korban termőágya volt az erőszakos forradalomnak, az úgynevezett parasztszocializmusnak is. És miért nincs Szegeden szocializmus? Azért, mert a város, amelynek földbirtoka 40 000 holdat tesz ki, ragaszkodott ahhoz, hogy e birtokot tízholdnyi parcellákban saját polgárságának bérbe adja, követve az elvet, jusson mindenkinek. Es a szegedi kispolgár azt a pár holdat kertészetileg megmívelve, tehát intenzíve gazdálkodva, fenntartja családját, s megmarad hazafias érzületű magyar embernek . . ."

15 Vásárhelyen ugyan ekkor már nem volt igazi nagybirtok, csupán sok nagy parasztbirtok, és a nagy szegedi határban sem jutott minden rászorulónak tíz hold bérlet, de a lényeget jól látta Herman a külterjesen gazdálkodó, cselédtartó Vásárhely és a bérföldes magyarok belterjes munkájából gazdagodó Szeged között. Apatini találkozás Herman Ottó 1872. július 25-én - összekülönbözve elvi kérdésben a lap főszerkesztőjével - kilépett a kolozsvári Magyar Polgár szerkesztőségéből. Egy ideig barátjának, a szászvesszősi Bedőházy Jánosnak vendégszeretetét élvezte, járta a környéket, gyűjtötte állatvilágát, főként pókfajtáit, de egzisztenciáját bizonytalannak látva, egyengette útját Bécsbe, hogy onnan egy expedícióval Kamerunba utazzék. 1873. február 2-án a kolozsvári Redoute nagytermében tisztelői matinét is rendeztek költségeinek előteremtésére. „A jövedelem elég volt, útnak is indult, de csak Pestig jutott - írta Lambrecht Kálmán. - Itt azután Frivaldszky János és Szily Kálmán elfogták, el sem is eresztették."

16 Frivaldszky János, a Nemzeti Múzeum állattárának igazgatója, és Szily Kálmán, az időben a Magyar Tudományos Akadémia főkönyvtárosa, hogy Hermant itthon marasztalhassák, szerződést jártak ki neki. 1873. április 22-én a Természettudományi Társulat megbízta Hermant Magyarország pókfajtáinak monografikus földolgozásával. Herman gyűjtéseinek kiegészítésére még ez évben bejárta a Duna-Tisza közét, Hegyalját, Felvidéket, Tátrát, Mátrát. A telet Pesten töltötte, majd 1874 elején Bécsben könyvtárakban, természetrajzi gyűjteményekben dolgozott anyagán. 1874 márciusában gyűjtött anyagával visszavonult a Bács megyei Doroszlóra (ma Doroslovo a jugoszláviai Vajdaságban), és sógorának, Scultéty Náthán királyi erdőmesternek a házában nekilátott könyvének megírásához. „Itt írta meg - jegyzi föl Lambrecht Kálmán az életrajz e fontos mozzanatát - első nagy művének, Magyarország pókfaunájának első kötetét." Majd hozzáteszi: „Kevés állat van a világon, amelytől a közönség úgy irtózik, mint a póktól - és kevés mű van a magyar irodalomban, amelyet a 15. Lambrecht K. 1920. 133-134. 16. Lambrecht K. 1920. 36-38. 368