A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - D.VARGA László: Adatok az Ung–Laborc–Latorca mellék pásztorkodásához

/. A pásztorkodás feltételei A történeti Magyarország északkeleti részén terül el az Ung egykori vármegyei terület, mely hajdan jelentős szerepet játszott az ország gazdasági, kereskedelmi életében.

1 Egyebek közt ezt bizonyítja a Kapós (ma Nagy kapós) megnevezés, mely helységnevet az 1332—37 pápai adószedők jegyzékében Copus, Kopus alakban találjuk, ami egyben az ország kapuját jelentette, illetve a leleszi prépostság egyik birtokát, mely javakat valószínűleg 1180-tól számítják.

2 Ezen a vidéken vezetett át az egyik legforgalmasabb útvonal az uzsoki hágón keresztül Galícia és Oroszország felé. De erre vitt a honfoglaló magyarok útja csakúgy, mint később a tatároké. Mivel azonban nem került török hódoltság alá, összekötő kapcsot képezett a Felvidék és Erdély között.

3 A vármegyei vizek a Tisza vízrendszeréhez tartoztak, annak ellenére, hogy a Tisza csak rövid szakaszon érintette a megye déli csücskét. Folyója az Ung, mely az uzsoki hágó közelében ered, valamint a Laborc, mely a vármegye határán összefolyik a Latorcával és mint Bodrog ömlik Tokajnál a Tiszába.

4 Ung vármegye domborzati viszonyai változatosak, amiből adódóan éghajlati szempontból különböző övezetekre osztható. A nagy, több mint ezer méteres szintkülönbség döntő befolyással bírt, és a régiót főleg állattenyésztésre tette alkalmassá.

5 Mindezt megerősíti a recens gyűjtésekkel megragadható időszak, melynek lecsapódását ma is megtaláljuk a szocialista mezőgazdaság e vidéken virágzó nagyüzemi gazdálkodásában, ami jelentős mértékben a szarvasmarha-tenyésztésben is megnyilvánul. A „beláthatatlan" síkságon ma is nagy kiterjedésű legelőket találunk, ami egyik biztosítéka a sikeres állattenyésztésnek. A vármegye északi, nagyobb fele hegyes. Ellentétben ezzel a nagykaposi járás teljes egészében sík vidék. Mezőgazdasági szempontból a vármegye két részre osztható: a takarmányféléket, illetve gabonaféléket termő körzetre. A takarmányféléket az északi részen, míg a gabonaféléket a vármegye középső és déli részén termesztették, így az ungvári, szobránci, nagykaposi és ungvidéki járásokban.

6 A takarmánynövényeket illetően, az alföldi részeken a szénaféleségeken kívül mesterséges takarmányokat is termesztettek. Ellentétben ezzel a hegyes vidékeken a széna az egyedüli takarmány.

7 A legtöbb hegyvidéki községben gyakori volt a legelőváltó, azaz a mezőfüves gazdálkodás, ami annyit jelent, hogy felváltva működik a földterület. Tehát egyik éven zabot vetnek el, majd másik éven legelőként hasznosítják. Az erdőirtásokon, benőtt, begazosodott légelőrészeken újrahasznosítás céljából gyakori az ún. égető gazdaság. Az irtó gazda általában három évig használta a kiirtott területet, majd ismét legelőnek hagyta, ugyanis az elégtelen legelőkarbantartás következtében néhány év múlva újra bebokrosodott. Az égető gazdaság tulajdonképpen a legelőkarbantartás egyik módja volt, ami annyiban l.Lendvay F, 1940.75. 2. Nagykapos. Csikvári A. (szerk.) 1940. l.Lendvay F., 1940.75. 4. Lendvay F., 1940.75. 5. Berkes Z., 1940.76. 6.ChomaD., 1940.87. l.ChomaD., 1940.88. 318