A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - SZIKORA András: Legeltetési rend Monokon a századelőn

LEGELTETÉSI REND MONOKON A SZÁZADELŐN SZIKORA ANDRÁS Az 1848-as szabadságharc, a jobbágyfelszabadulás után a parasztságnak az a része, amely földhöz jutott nem kapta azt ingyen. Az abszolutizmus kormánya a megváltási árat jobbágy telkenként 300—700 forintban állapította meg, amelyet 22 éven át évi 8%-kal kellett törleszteni. Az akkori árak mellett ez elég tetemes összeg: egy fél telek után így évente 400-1500 kg kenyérgabonának, vagy 15—50 napszámnak az értékét tette ki. A fejlődés, a tovább haladás újabb kérdéseket tett fel amelyeket meg kellett oldani. Az egyik gond az volt, hogy a felszabadult jobbágyság sem szellemiekben, sem anyagiakban nem rendelkezett megfelelő szakmai felkészültséggel a termelést úgy szervezni és végrehajtani, hogy az egyre fokozódó igényt kielégítsék. A másik nagy kérdés az volt, hogy minden kezdeti nehézség dacára az állatállományok szaporodtak és sem kaszálóval, sem legelő területtel nem rendelkeztek az új állattulajdonosok. Ezek a kérdések természetesen minden megyében, minden földrajzi térségben másként jelentkeztek. Más volt a helyzet a hegyes, a dombos vidékeken és más az Alföldön. A legeltetés kérdéseit azonban mindenütt meg kellett oldani. A nehezen átteleltetett állatállomány számára a legelőre történő kihajtogatás szinte az életet jelentette. A családok megélhetésének egyetlen járható útja abban az időszakban nem lehetett más mint az állattenyésztés mennyiségi és minőségi fejlesztése. Egyre több állat nevelése vált szükségessé részben igavonásra és eladásra, továbbá a tejtermékek előállítására, amelyeket a család önellátásán túl az asszonyok a közeli piacokon értékesítettek. így, csak így juthattak egy kevés pénzhez amelyből a ruházkodást és egyéb apróbb kiadásokat fedezték. így alakultak ki a falvakban az állatállományok amelyek számára takarmányt, kaszálót és legelőt kellett a fejlesztés arányának megfelelően biztosítani. A legelőre kihajtott állatokat külön e célra felfogadott pásztoremberekkel őriztették. Ez régen egy szép, megbecsült és fontos falusi funkció volt. Akkor kezdett a jelentősége, illetve a varázsa becsülete szürkülni amikor a gazdagabb rétegek kezdtek falun is kialakulni és lenézték azt aki a más jószágát őrizte. A falu cselédjének tekintették. Kialakultak tehát a csordák, a nyájak, a kondák és ez teljesen új arculatot adott a falu állattartásának és így a legeltetésnek is. Később megalakultak a legeltetési társulatok, amelyek szinte jogi szabályozói voltak az állattartásnak és a legeltetésnek. Ezek vezetőségei határozták meg az állatállomány sokasodásával azt is, hogy telkenként kinek mennyi legelőjoga van. A hajdani Zemplén megyében levő Monok községben ennek egy igen sajátos változata alakult ki. Ezt kívánom itt bemutatni, hogy az utókor számára megfelelő és hiteles adatok maradjanak. 303