A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

TÖRTÉNETI, IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - GODA Gertrúd: Mándoki bács – Dési Huber István ismeretlen rajza

művész is elcsodálkozott a negyedik rend falusi képviselőinek életkörülményein és számosságán („Fedics bácsi mesél" 5. kép). M. Heil Olga írja: Adalékok Dési Huber István művészetéhez — ember- és típusábrázolás című cikkében (Művészettörténeti Ért. 1966. 3^-.): „Ritka kivétel az, akinek a művészi előbbrejutás egy - idegen - nem művészi diszciplína segítségével sikerül". A festő mindenkor a társadalmi megközelítést tartotta elsődlegesnek az alkotás folyamatában. Bátorligeten hamar felismerte a magyar falu népének sokrétű tagozódását és azt a lényeg feltárásával — rajzban — szociológus módján tudta elemezni (Fedics Mihály 5. kép, 6. kép). A művész a zsellérsorból kiöregedett Fedics Mihályt egy helyen így jellemezte: „Az öreg . . . egy 87 éves szegényparaszt, akit az élet minden formában meghengergetett. Ma községi ellátott, magyarul koldus. Egyébként istenáldotta művész, remek elbeszélő tehetséggel, tüneményes szókinccsel és olyan memóriával, ami ritkaság." Mándoki bácsi viszont a művész bátorligeti szállásadója. Háza van, szobája amit a vendégek rendelkezésére bocsáthat,, ha ő a kamrában, istállóban pihen is, családjával mint rendesen. A 10 holdas Szabolcs megyei magyar parasztember életvitelét különösen akkor szabad általánosítanunk, ha Dési Huber művészete kapcsán vizsgálódunk. — (Érdeklődése a föld népe iránt régebbi, mint szabolcsi útja. 1932-ben „Ásós paraszt", „Földmunkás" című művében az azonosulni akarás olyan fokra emelkedett, hogy a szimbolikus-kubista kép egyben rejtett önarckép is.) Dési Huber portréfestészetét és általában a művészetét jellemzi a tipizálásra való törekvés. A festő mérhetetlen hite a negyedik rend jövőjében lehetőséget adott egy olyan magyar paraszti típus megteremtésére, amely kora társadalmi ideálján túl nőtt, s máig nagy hatással van a nézőre. Az általánosításra — ismerve a művész munkamódszerét — a vázlatok képi feldolgozásakor került sor. A rajzszén volt Dési Hubernek a látvány azonnali rögzítésére használatos eszköze, önarcképei, portréi szinte kizárólagosan ezzel a technikával készültek. A szénrajzok József Attiláról, bensőséges hangvételű ideálportrék is egyben (7. kép). A modell utáni rajzok a konstruktív fegyelem eredményeit felhasználva képekké formálódtak. A stílusfejlődés alapos vizsgálódása után a posztimpresszionizmus rendteremtését tartotta a maga számára követendőnek, s érezni az általa méltán becsült Nagy István hatását is a rajzokon. Mándoki gazda élete teljén túl lévő ember. Önbecsülése a faluközösség elismeréséből fakad. A társaitól tehetségesebb, okos parasztember magabiztossága árad a rajzról. Méltósággal szívja hosszú szárú pipáját és farkasszemet néz a tekintetét fürkésző festővel, — majd a nézővel. Karakteres arcán a mezei munka nehézsége anélkül rajzolódik ki, hogy kezét, vállát láthatnánk. A valószínűleg Derkovitstól átvett és szeretett attribútum használatra sem kerül sor. A környezetre nem történik utalás, csupán egy tónusérték jelzi a hátteret. A laposan kezelt szén finom árnyalataival sikerül az arc gazdag plasztikáját megmintáznia: A széles koponya, az erőteljesen kiugró járomcsontok, az arcélbe simuló szélesnyergű orr megjelenítése oly magas fokú, hogy bár az eszköz, amivel készül — gyakorló anyag, ilyen magas szinten kezelve - festőivé válik. Bátran állíthatjuk, hogy ezzel a rajzával Dési Huber megjelenítő erejének csúcsára jutott. Érződik, hogy a festő munkája tárgyát végtelenül tiszteli és szereti. Portrét készít arról az alföldi magyar paraszt típusról, aki népünk meghatározó karakterét adja. 217